3. fejezet - Under Pressure

Hello mindenki! Hát mégis itt vagyunk, sajnáljuk, hogy ilyen sokáig tartott a visszatérés, de nehéz időszak közepén vagyunk, Fanni itt vizsgázik Erika pedig oldalt szerkeszt és furcsa egyes szám harmadik személyben beszélni magunkról. Bűnbánó arccal tesszük fel a fejezetet. Kérlek, írjatok, abból merítünk erőt! :)))

Under Pressure

Karen mobilja éles csörgésére ébredt. Kómásan kászálódott ki az ágyából, és első útja a laptopjához vezetett, hogy megnézze az e-mailjeit. Amióta eljött Skóciából maga mögött hagyva a családját a szüleivel és az ottani barátaival rendszeresen váltottak üzeneteket egymással. A levelezőfiókot megnyitva azonban valami máson akadt meg a tekintete. A színházból is kapott egy értesítőt, amiben a mai próbabeosztás szerepelt. Neki, Robnak és Williamnak – akinek már el is felejtette a nevét – ma délután ötre kellett menniük egy másfél órás próbára. Ők voltak az utolsó brancs a nap folyamán.

A vérnyomása hirtelen az egekbe szökött, és azonnal kapkodni kezdett. Elment gyorsan egy frissítő zuhanyra és fogmosásra, majd a fésülködéssel nem törődve egy laza kontyba fogta a haját. Egy nagy bögre kávét a kezei közé fogva visszasétált a szobájába, ahol meglátta az ágy mellett összehajtogatott pulóvert. Leült az ágyra és letette a kávéját az éjjeliszekrényre, miközben még mindig a pulcsit nézte meredten. Habozva kinyújtotta a kezét és lassan végigsimított a ruhadarabon. Odahúzta magához, de megrázta a fejét és inkább félretolta az ágyon, majd a kezébe vette a szövegkönyvét, ami a szőnyegen hevert. Többször is nekiállt az első mondatnak, de a gondolatai közel sem voltak a darabhoz. Szinte minden szó után visszakalandozott a tekintete az ágyon heverő felsőre. Még egy ideig kényszerítette magát, hogy a szövegre koncentráljon, de végül feladta, és egy sóhaj kíséretében újra az ölébe vette a pulóvert.

A tegnap estén járt az esze, miközben a kapucni madzagjával játszottak az ujjai. Gondolatban leszidta magát, amiért nem tudott elvonatkoztatni attól a fránya pulcsitól és a hozzá kötődő személytől. Mire észbe kapott a kezei már arcához emelték a ruhadarabot, majd egy kisebb vacillálás után óvatosan beleszimatolt az anyagba. Számára nagyon kellemes és ismerős illat volt, de azt nem tudta megmondani, hogy mi az. Hátradőlt és egy újabb szippantást engedélyezett magának még mielőtt teljesen őrültnek kiáltotta volna ki magát. Ekkor egy hirtelen ötlettől vezérelve becserkészte a mobilját és a névjegyzékben fél perc alatt megtalálta az újonnan szerzett telefonszámot. Kicsit még vívódott magában, de végül megnyomta a hívás gombot. Nem is értette, miért szorult hirtelen izgatott görcsbe a gyomra, de epekedve várta az ismerős, lágy hangot a vonal másik végéről, és nem is kellett túl sokat várakoznia.

– Igen… – nyöszörögte egy rekedtes hang fáradtan a telefonba. Karen ekkor fülig pirult.

– Jaj, ne haragudj, felébresztettelek? – cincogta félénken.

– Karen? – kérdezett vissza most már sokkal élénkebben. – Nem, dehogy… vagyis de – makogta –, de már úgyis réges-rég fel kellett volna kelnem.

– Ne haragudj, hogy ilyen korán zaklatlak – kezdett azonnal magyarázkodni, és pillantása közben az órára tévedt, ami 11 órát mutatott –, csak szerettem volna mondani, hogy… szóval láttad már az e-mailjeidet?

– Nem, miért? – kérdezte érdeklődve.

– Ma délután ötre hárman be vagyunk rendelve a színházba próba miatt. Csak gondoltam szólok, nehogy megint elkéss… – ekkor észbe kapott és újra zavarba jött. – Jaj, nem akartam számonkérőnek tűnni, tényleg nem azért mondtam, bocsánat… – folytatta volna tovább, de Rob kuncogva félbeszakította őt.

– Semmi gond, úgyis olyan szétszórt vagyok, jól jön, ha valaki néha figyel rám – mondta lágyan. Most Robon volt a sor, hogy zavarba jöjjön. Pár másodpercig kínos csend állt be a beszélgetésbe, majd végül Rob szakította meg azt. – Ja, amúgy nálam maradt a pólód!

– Tudom, tudom – vágta rá Karen, és még hevesen bólogatott is, de nem tudta, mi a fenének. – Akkor találkozunk ma a próbán, és viszem a pulcsidat is – miközben ezt mondta automatikusan lerakta maga mellé a felsőt, mintha attól tartana, hogy lebukott. Rob biztos nem olyan hülye – vagy másnapos – ahhoz, hogy szinte vadidegen emberek pulcsiját szagolgassa, csak mert olyan finom az illata… és olyan selymes az érintése… ekkor halványan megrázva a fejét magára szólt gondolatban.

– Alig várom – válaszolta Rob. A hangján hallatszódott, hogy mosolyog.

– Én is – hadarta vékonyka hangon Karen, majd kinyomta a telefont.

Fájdalmasan felnyögve eldőlt az ágyon, és jól seggberúgta magát gondolatban, amiért úgy viselkedett, mint egy tizennégy éves kis csitri. Miután fegyelemre intette magát visszatért a szövegkönyvhöz, de nem bírt magával és előre lapozott a történetben. Átfutotta az összes párbeszédet Sherlock és Irene között. Feje búbjáig elvörösödött, amikor a történet vége felé meglátott egy sort.

„Ekkor Sherlock odahajolt Irene-hez és hajába túrva odavonta a nőt, hogy szenvedélyesen megcsókolja.”

Karen rögtön eszeveszett lapozásba kezdett, ellapozva a csókjelenettől.

Karen, viselkedj már felnőtt, profi színésznő módjára! – figyelmeztette magát. Dühös volt, amiért ilyen rövid idő alatt ennyire a férfi bűvkörébe került, pedig ő még csak nem is tűnt úgy, mintha viszonozná a vonzalmát. Ennek ellenére még nagyobb motivációt érzett arra, hogy megszerezze magának Irene szerepét, éppen ezért nagyobb erővel vetette bele magát a szövegtanulásba.

***

Rob el sem tudott volna képzelni szebb ébresztőt. A beszélgetésük után teljesen felélénkült és lelkesen nézte meg az e-mailjét, amiről szó esett. Rájött, hogy már csak hat órája maradt megtanulni a szöveget. Mivel Matt éppen a mosást készítette elő, ezért gyorsan beelőzte és beáztatva Karen pólóját a többi fehér ruha tetejére rakta.

- Hé, ezt a fehér inget még bele akartam tenni – sopánkodott Matt belépve a fürdőbe, amikor Rob már megnyomta a gombot elindítva ezzel a mosógépet.

- Bocsi, haver, most sietek – mondta és visszament a szobájába. Szinte rögtön nekiveselkedett a szövegnek és rövidesen teljesen átadta magát a karakternek. Annyira beleélte magát, hogy fel sem tűnt neki az idő múlása. Matt kopogtatása szakította ki a világából.

- Kész a pizza – dugta be a fejét az ajtón.

Robnak csak most tűnt fel, hogy az elmúlt órában hallott fura zaj bizonyára a gyomorkorgása lehetett.

- Köszi, megyek – mondta hálásan mosolyogva és kikászálódva az ágyból megmozgatta elmacskásodott végtagjait. Az orra szinte vezette a nappaliba, a kávézóasztalra kitett finomság után.

- Jól néz ki – mondta megbabonázva az éhségtől. Matt, mint egy anyuka jólesően nézte, ahogy Rob letelepedett és egy nagy szeletet rakott a tányérjára. Nagyot harapott a pizzából, aminek az illata jobb volt, mint az íze. Egy kissé még fagyott ananászdarabka nagyot reccsent a fogai között, de nem foglalkozott vele, mert nagyon éhes volt és amúgy sem akarta megbántani lakótársát, szóval kedvesen mosolygott rá, aki emiatt elégedettnek tűnt.

- Képzeld, írtam egy dalt az egyik jelenethez – jegyezte meg, miközben ő is odavetődött Rob mellé, aki erre érdeklődve kapta fel a fejét.

- Melyikhez?

- Az első találkozás Irene-nel – mondta csámcsogva.

- Hallani akarom! – lelkesült fel csillogó szemekkel.

- Nem, nem, pajti! Majd ha eljön az ideje – kacsintott rá, mire válaszul csúnya arcot vágott a másik. Matt csak nevetett barátja csalódottságán. – Mire ez a nagy felhajtás?

Robert zavartan félig nyers pizzaszeletét kezdte fixírozni miközben alig érthetően motyogott a bajsza alatt, amiből Matt csak pár szót értett, mint például az inspirálna, kíváncsi vagyok és semmi szavakat.

- Amúgy tudod már azt a részt?

- Igen, már szinte az egész első felvonást tudom – dicsekedett büszkén kihúzva magát a kanapén.

- És mikor lesz legközelebb próbád? – kérdezte fesztelenül.

- Hmm, húsz perc múlva indulok – nézett Rob az órára. Ekkor nem szóltak egy darabig, de Matt látta a barátján, hogy valamin még mindig rágódik. Rob összeszedte egy idő után a bátorságát és halkan megszólalt. – És akkor mikor hallhatom? – érdeklődött félénken.

Matt rámosolygott és egy teátrális sóhaj után titokzatosan válaszolt.

- Ha ügyes vagy, akár már holnap.

Rob összevont szemöldökkel méregetni kezdte barátját, de úgy tűnt, hogy több információt már nem szed ki belőle. Egy percre megint csendben ültek, amit végül Matt tört meg.

- Ma te vagy a soros a mosogatásban – mondta, majd felpattant és odaült a zongorához. Miközben Rob kelletlenül pakolászta be a koszos tányérokat a konyhában a mosogatóba meghallotta a nappaliból beszűrődő zongorajáték dallamait. Gyorsan elöblítette a mosatlant majd azonnal visszasietett a nappaliba, hogy jobban hallja Matt zenéjét. Matt hátra sem fordulva szólalt meg.

- Ez még nem az – mondta kárörvendően.

Rob csalódottan morgott egyet és sértődötten besétált a szobájába, de nem volt sok ideje duzzogni, mert már indulnia kellett. Besüllyesztette a szövegkönyvét a hátizsákjába egy üveg vízzel együtt, majd útnak is indult.

- Te ma nem jössz a színházba? – kérdezte Rob még Mattet az ajtóból visszafordulva.

- Ma nem lesz zenekaros próba – mondta Matt, a zongorázást azonban egy pillanatra sem hagyta abba.

- Oké, majd jövök – búcsúzott Rob kilépve a lakásból. A színház felé tartva volt ideje kicsit kiszellőztetni a fejét átgondolva a darabot, és amúgy is nagyon szeretett sétálgatni a városban zenét hallgatva. Bő húsz perc alatt odaért, de még így is maradt egy kis ideje ezért a kávéautomata felé vette az irányt, ahol meglátta az ismerős vörös hajzuhatagot.

- Nahát, Karen, szia! – mosolyodott el idétlenül. Az említett ekkor úgy ugrott meg, mint akit megcsíptek.

- Rob! – kiáltott szinte rá megperdülve tengelye körül.

- Ne haragudj, megijesztettelek? – nevetett kedvesen.

- Csak egy kicsit – dadogta a cipője orrát bámulva.

Rob megpróbálta kikerülni a lányt, hogy odajusson az automatához, de Karen nem vette a lapot, és csak kedvesen mosolygott rá egy helyben toporogva. Amikor megértette a férfi szándékait udvariasan arrébb lépett, de mindketten egyszerre léptek ugyanabba az irányba és összeütköztek.

- Bocsi – motyogta Karen újra odébb lépve, de Rob újfent követte.

Rob kissé elpirulva felnevetett, majd inkább csak átnyúlt Karen válla felett és úgy nyomta meg a gombot az automatán. Karen a férfi közelében megint megérezte azt az egyedi, csak Robra jellemző friss illatot, amit a pulcsin is érzett.

- Ja, amúgy visszahoztam a pulcsid – jutott eszébe.

Rob arcán átsuhant a felismerés.

- Óh, én otthon felejtettem a pólót – csapott a homlokára, majd bűnbánóan nézett a lányra. – Ne haragudj.

- Nem érdekes, van még sok pólóm – legyintett, de közben kicsit rosszul esett neki a dolog, mivel ő egész nap alig vette le a kezét a fiú pulcsijáról. Tényleg fel kell hagynia kislányos ábrándozásaival.

- Menjünk be – ajánlotta Karen kávéikkal a kezükben. Rob szótlanul követte a lányt a színpadra, miközben próbálta magában megfejteni Karen furcsa hangulatváltozását.

A terem üresen állt és csak a színpad úszott fényben, így felültek az emelvény szélére. Karen magához húzta a táskáját és kihalászta belőle a szépen összehajtogatott ruhadarabot, majd átadta Robnak.

- Köszi még egyszer – mosolygott Karen fejét kissé leszegve.

- Nagyon szívesen máskor is – mondta, miközben Karen tekintetét kereste, nyomatékosítva az utolsó szavakat. – Átvesszük a darabot, mielőtt elkezdjük élesben?

- Persze – egyezett bele Karen és mindketten felálltak a színpad elejére, szövegkönyveikkel a kezükben. – Melyik jelenet legyen?

Rob erre csak megvonta a vállát.

- Nekem mindegy, te melyiket szeretnéd?

Karennek ekkor egyből eszébe jutott a délelőtt olvasott ominózus jelenet, amit a szövegkönyv lapozgatása közben fedezett fel, és a gondolattól azonnal fülig pirult.

- Hmm… haladjunk kronológiai sorrendben. Legyen az első találkozás.

- Rendben, azt a jelenetet úgyis nagyon szeretem – mosolyodott el kisfiúsan.

- Igen, én is sokat nevettem rajta – értett egyet.

Jó hangulatban telt a próba, igen gyorsan ráéreztek egymás stílusára, így csak repült az idő, és csak arra lettek figyelmesek, hogy kitárult az ajtó. Mindketten lefagytak és egyszerre kapták a tekintetüket a belépő Colin és William alakjára, akik épp belemélyültek egy beszélgetésbe.

- Na, ha már mindannyian így összegyűltünk, akkor azonnal bele is vághatunk a próbába – csapta össze a tenyerét Mr. Firth lelkesen, ahogy észrevette a már színpadon álló párost. – William, menjen fel Ön is a színpadra, és lapozzák fel a szövegkönyv harmincnyolcadik oldalát – William bólintott egyet és már szökkent is fel az emelvényre a papírkupacával, és a többiekhez hasonlóan azonnal lapozgatni kezdett. Ez a jelenet egy harc előtti megbeszélés volt Sherlock, Watson és Irene között.

- Szeretném, ha először olyan stílusban adnák elő a jelenetet, ahogy Önök gondolják. Készen állnak? – kérdezte, mire a jelenlévők egyszerre bólintottak. – Remek, akkor kezdjünk is neki! – adta ki a parancsot.

Miután végrehajtották a kiszabott feladatot Colin felment hozzájuk a színpadra.

- Nagyszerű volt. Most szeretném, ha olyan hangulatban formálnák meg a karakterüket, amit Önökre osztok – mondta, és mindenkinek súgott valamit a fülébe. Williamnek titokzatosan kellett viselkednie, Karennek szomorúan, Robertnek pedig buzdítóan kellett előadnia a szerepét.

Miután Colin tanácsokkal látta el őket bele is vágtak a munkába. Eleinte kicsit feszengtek a nem mindennapi feladat miatt, de hamarosan felszabadultak, és minden energiájukat a szerepek megformálásba fektették. Miközben játszottak néhány ember bejött a nézőtérre, de a színpadon állók nem törődtek velük. Ezek után Colin mindig más és más stílusban kérte az előadást, és bár a három szereplő nem akarta elbízni magát, de úgy tűnt, a rendezőnek tetszik az előadásuk.

Legalább hétféleképpen játszották el ugyanazt a jelenetet. Colin épp megköszönte nekik a kiemelkedő teljesítményüket a próbán, amikor kinyílt a színpad ajtaja és a karmester dugta be a fejét a nyíláson.

- Végeztetek, Colin? – kérdezte.

- Igen, épp most akartam hozzád küldeni a színészpalántákat - válaszolta a rendező. – Ms. Gillan, Mr. Hale, Mr. Pattinson, kérem, fáradjanak Mr. Louis után. Még akarok Önökkel beszélni, miután végeztek az énekléssel, úgyhogy addig ne menjenek haza.

A három fiatal elköszönt Colintól egy időre majd követték a karmestert egy kisebb terembe. Rob meglepődve pillantott a kissé elsápadt Karenre. Úgy tűnt, egyikük sem számított rá, hogy énekelniük is kell a mai napon. William bátran felvállalta az első szerepét. Karent nem nyugtatta meg, hogy jó hangja van a fiúnak. Miután Will befejezte a dalt, Rob és Karen bizonytalanul egymásra néztek.

- Hölgyeké az elsőbbség – vigyorogta Rob, mire Karen válaszul kiöltötte a nyelvét a férfira majd kelletlenül felállva odasétált a zongora mellé, aminél a karmester ült. Nem is sikerült olyan rosszul, mint először gondolta.

Rob nem számított arra, hogy Karennek ilyen bájos hangja van, így mosolyogva hallgatta és figyelte tekintetével a lányt. Mikor ő következett bátortalanul nyelt egyet, de Will hátba veregette és Karen is bíztatóan rámosolygott, amikor elsétáltak egymás mellett. A karmester utasítására elkezdte a kívánt dalt, ami szerencsére a legrövidebb szám volt a darabban. Nagyon összpontosított, mivel nem akart egy hangot sem elrontani. Ha már ilyen jól teljesített mindenki a jelenettel és a dalokkal is, ne miatta bukjanak el. Végig görcsben volt a gyomra, s hatalmas kő esett le a szívéről, mikor az utolsó hangot is kiénekelte.

- Nagyszerűek voltak, köszönöm – mondta a karmester, miközben felírt valamit egy lapra. – Keressék meg Mr. Firth-t. Ha engem kérdeznek, a büfében a megtalálják, ha ott nincs, biztos az irodájában van.

- Rendben, köszönjük szépen – mondta Will, és a többiek is bólogattak, majd elköszönve a karmestertől a büfé felé vették az irányt, ahol egy asztalkánál a büféssel kávézgatva beszélgetett. Mikor meglátta a kis csapatot odaintette őket magához.

- Mielőtt elmennek van még valami, amiről tájékoztatni szeretném Önöket – mondta komoly hangon drámai szünetet hagyva. A három színész izgalommal várta, mit fog mondani Mr. Firth. – Azért mondom most, mert nem akartam, hogy ez a hír befolyásolja a játékukat. Ennek a próbának nagyon nagy volt a jelentősége, ugyanis ma este döntjük el, hogy ki melyik szerepet kapja meg. – Szinte tapintani lehetett a feszültséget, ahogy a fiatalok megkövülve álltak a rendező előtt, aki ekkor sokkal közvetlenebb hangnemet ütött meg velük szemben. – Este nyolc körül küldöm majd ki az SMS-eket! A holnapi próbán megismerkednek majd a színészmesterség tanárukkal. Kérdés?

Mindhárman megcsóválták a fejüket, Colin pedig útjára engedte őket. Miután összeszedték a cuccaikat együtt léptek ki a színház kapuján és megbeszélték, hogy aznap este együtt fogják várni a híreket. A találkozó helye a tegnapi kocsma, a Drunken Dutch lett. Elköszöntek egymástól és mindenki ment haza.

***

Karen tanácstalanul állt a szekrénye előtt, majd az órára nézve konstatálta, hogy már indulnia kellene, de még mindig nem tudta eldönteni, mit vegyen fel. Egy lazább és egy elegánsabb ruha közt vívódott. Végül annyira elhúzta a készülődést, hogy egy találomra kiválasztott csinos sötétzöld ruhát kapott magára. Bár az idő meleg volt, de a múltkori esetből okulva eltett magának egy pulcsit. Kapkodva befújta magát epres parfümjével, majd felkapta magassarkúját és útnak indult.

Belépve a kocsmába még csak Will ült az egyik bokszban. Karen rögtön odasétált hozzá mosolyogva.

- Szia. Régóta vársz? Bocsi a késésért – mondta bűnbánó arccal.

William csak kedvesen legyintett.

- Áh, én is csak most érkeztem. Azt hittem, én leszek az utolsó.

- Én is azt hittem – kacagott fel -, de úgy tűnik, mindketten tévedtünk.

Elkezdtek csevegni, de nem kellett sokat várniuk és Rob Mattel együtt kifulladva beesett a kocsmába. A fiúk körülnéztek a helyiségben, majd meglátva a párost odasiettek hozzájuk.

- Bocsi a késésért, de Matt nem volt hajlandó kitolni a seggét a fürdőből – kezdte köszönés nélkül hadarva magyarázni Rob, mire Matt felháborodott.

- Mi az, hogy Matt? Ha valaki nem szarakodik másfél órán keresztül a tükör előtt, hogy minden hajszála tökéletesen álljon, akkor talán én is bejutottam volna még időben, és nem öt perc alatt kellett volna elkészülnöm.

- Én nem is… - kezdett neki indulatosan, de nem tudta folytatni. Zavartan Karenre pillantott, aki szája elé kapta kezét, hogy elrejtse nevetését.

- Milyen jó, hogy te is itt vagy, Matt – örült meg Karen és kimászva az asztal mögül megölelte régi barátját. Rob szeme megakadt a gyönyörű zöld ruhán, ami kihangsúlyozta Karen csodás alakját, de észbe kapott, hogy talán túl feltűnően mustrálta végig a lányt, így hirtelen nagyon érdekesnek találta az asztalon elnyomott cigarettacsikk nyomát.

- Szia, Will vagyok – nyújtotta közben kezét Mattnek a szőke fiú.

- Matt – mosolygott vissza megrázva kezét.

Mind az asztal köré telepedtek, majd Rob izgatottan az asztalra csapott.

- Mennyi idő van még vissza? – kérdezte türelmetlenül a telefonja után kutatva zsebében.

- Öt perc – tájékoztatta William.

Mostanra már mindnyájuk telefonja az asztalon hevert és azokat bámulták némán.

- Jaj, ne legyetek ennyire feszültek – próbálta oldani a hangulatot Matt egy hosszú csend után. – Amúgy is már benne vagytok a darabban, és ha nem is kapjátok meg a főszerepeket, akkor még van egy csomó jó szerep a darabban. Például a főgonosz, Moriarty.

A többiek csak elszontyolodva néztek rá, mire Karen egy sóhaj után megszólalt.

- Jó, igazad van… De akkor is kell az a szerep! – fakadt ki, mire a két másik fiú azonnal helyeselni kezdett.

- Oké, oké, én csak nyugtatni akartalak titeket – védekezett Matt.

- Ha tényleg nyugtatni akarsz, hívj meg egy sörre – morogta Rob feszülten. Ahogy Matt beleegyezően felállt és intett a csaposnak, egyszer csak megcsörrent az egyik mobil az asztalon. Mindenki lefagyott és egyszerre szegezték a kis készülékre a tekintetüket.

- Mennyi az idő? – kérdezte kiszáradt szájjal Karen.

- Pont nyolc – lehelte Will. Rob csak megkövülve nézte a jelenetet.

- Nézd meg – suttogta Matt.

Mindenki odagyűlt Will köré és együtt figyelték, amint megnyitja az üzenetet.

„Szia Manó! Egész nap nem hívtál vissza, mi történt veled? Ugye eszel rendesen? Ízlett a sütike, amit csomagoltam? Tudom, hogy ez a kedvenced! Azonnal jelezz vissza, Mókuskám, már mindenki aggódik érted! Puszi; Anyu”

Rob és Karen fájdalmasan felsóhajtott és kezükbe temették arcukat, miközben Will elpirulva húzta vissza maga elé a telefont, Matt viszont jóízűen felkacagott, mire a másik három a halálba küldte őt tekintetével.

Amikor Willnek újra megszólalt a telefonja, kétkedve összenéztek, de pár pillanattal később a másik két készülék is megcsörrent, jelezve a várva várt üzenet érkezését. Mindenki egyszerre nyitotta meg az üzenetet, ami Colintól érkezett. Matt Karen válla felett kukucskált, majd lélegzetvisszafojtva ugrottak az SMS végére, ahol ott szerepelt a főszereplő hármas neve.