3. fejezet - Under Pressure

Hello mindenki! Hát mégis itt vagyunk, sajnáljuk, hogy ilyen sokáig tartott a visszatérés, de nehéz időszak közepén vagyunk, Fanni itt vizsgázik Erika pedig oldalt szerkeszt és furcsa egyes szám harmadik személyben beszélni magunkról. Bűnbánó arccal tesszük fel a fejezetet. Kérlek, írjatok, abból merítünk erőt! :)))

Under Pressure

Karen mobilja éles csörgésére ébredt. Kómásan kászálódott ki az ágyából, és első útja a laptopjához vezetett, hogy megnézze az e-mailjeit. Amióta eljött Skóciából maga mögött hagyva a családját a szüleivel és az ottani barátaival rendszeresen váltottak üzeneteket egymással. A levelezőfiókot megnyitva azonban valami máson akadt meg a tekintete. A színházból is kapott egy értesítőt, amiben a mai próbabeosztás szerepelt. Neki, Robnak és Williamnak – akinek már el is felejtette a nevét – ma délután ötre kellett menniük egy másfél órás próbára. Ők voltak az utolsó brancs a nap folyamán.

A vérnyomása hirtelen az egekbe szökött, és azonnal kapkodni kezdett. Elment gyorsan egy frissítő zuhanyra és fogmosásra, majd a fésülködéssel nem törődve egy laza kontyba fogta a haját. Egy nagy bögre kávét a kezei közé fogva visszasétált a szobájába, ahol meglátta az ágy mellett összehajtogatott pulóvert. Leült az ágyra és letette a kávéját az éjjeliszekrényre, miközben még mindig a pulcsit nézte meredten. Habozva kinyújtotta a kezét és lassan végigsimított a ruhadarabon. Odahúzta magához, de megrázta a fejét és inkább félretolta az ágyon, majd a kezébe vette a szövegkönyvét, ami a szőnyegen hevert. Többször is nekiállt az első mondatnak, de a gondolatai közel sem voltak a darabhoz. Szinte minden szó után visszakalandozott a tekintete az ágyon heverő felsőre. Még egy ideig kényszerítette magát, hogy a szövegre koncentráljon, de végül feladta, és egy sóhaj kíséretében újra az ölébe vette a pulóvert.

A tegnap estén járt az esze, miközben a kapucni madzagjával játszottak az ujjai. Gondolatban leszidta magát, amiért nem tudott elvonatkoztatni attól a fránya pulcsitól és a hozzá kötődő személytől. Mire észbe kapott a kezei már arcához emelték a ruhadarabot, majd egy kisebb vacillálás után óvatosan beleszimatolt az anyagba. Számára nagyon kellemes és ismerős illat volt, de azt nem tudta megmondani, hogy mi az. Hátradőlt és egy újabb szippantást engedélyezett magának még mielőtt teljesen őrültnek kiáltotta volna ki magát. Ekkor egy hirtelen ötlettől vezérelve becserkészte a mobilját és a névjegyzékben fél perc alatt megtalálta az újonnan szerzett telefonszámot. Kicsit még vívódott magában, de végül megnyomta a hívás gombot. Nem is értette, miért szorult hirtelen izgatott görcsbe a gyomra, de epekedve várta az ismerős, lágy hangot a vonal másik végéről, és nem is kellett túl sokat várakoznia.

– Igen… – nyöszörögte egy rekedtes hang fáradtan a telefonba. Karen ekkor fülig pirult.

– Jaj, ne haragudj, felébresztettelek? – cincogta félénken.

– Karen? – kérdezett vissza most már sokkal élénkebben. – Nem, dehogy… vagyis de – makogta –, de már úgyis réges-rég fel kellett volna kelnem.

– Ne haragudj, hogy ilyen korán zaklatlak – kezdett azonnal magyarázkodni, és pillantása közben az órára tévedt, ami 11 órát mutatott –, csak szerettem volna mondani, hogy… szóval láttad már az e-mailjeidet?

– Nem, miért? – kérdezte érdeklődve.

– Ma délután ötre hárman be vagyunk rendelve a színházba próba miatt. Csak gondoltam szólok, nehogy megint elkéss… – ekkor észbe kapott és újra zavarba jött. – Jaj, nem akartam számonkérőnek tűnni, tényleg nem azért mondtam, bocsánat… – folytatta volna tovább, de Rob kuncogva félbeszakította őt.

– Semmi gond, úgyis olyan szétszórt vagyok, jól jön, ha valaki néha figyel rám – mondta lágyan. Most Robon volt a sor, hogy zavarba jöjjön. Pár másodpercig kínos csend állt be a beszélgetésbe, majd végül Rob szakította meg azt. – Ja, amúgy nálam maradt a pólód!

– Tudom, tudom – vágta rá Karen, és még hevesen bólogatott is, de nem tudta, mi a fenének. – Akkor találkozunk ma a próbán, és viszem a pulcsidat is – miközben ezt mondta automatikusan lerakta maga mellé a felsőt, mintha attól tartana, hogy lebukott. Rob biztos nem olyan hülye – vagy másnapos – ahhoz, hogy szinte vadidegen emberek pulcsiját szagolgassa, csak mert olyan finom az illata… és olyan selymes az érintése… ekkor halványan megrázva a fejét magára szólt gondolatban.

– Alig várom – válaszolta Rob. A hangján hallatszódott, hogy mosolyog.

– Én is – hadarta vékonyka hangon Karen, majd kinyomta a telefont.

Fájdalmasan felnyögve eldőlt az ágyon, és jól seggberúgta magát gondolatban, amiért úgy viselkedett, mint egy tizennégy éves kis csitri. Miután fegyelemre intette magát visszatért a szövegkönyvhöz, de nem bírt magával és előre lapozott a történetben. Átfutotta az összes párbeszédet Sherlock és Irene között. Feje búbjáig elvörösödött, amikor a történet vége felé meglátott egy sort.

„Ekkor Sherlock odahajolt Irene-hez és hajába túrva odavonta a nőt, hogy szenvedélyesen megcsókolja.”

Karen rögtön eszeveszett lapozásba kezdett, ellapozva a csókjelenettől.

Karen, viselkedj már felnőtt, profi színésznő módjára! – figyelmeztette magát. Dühös volt, amiért ilyen rövid idő alatt ennyire a férfi bűvkörébe került, pedig ő még csak nem is tűnt úgy, mintha viszonozná a vonzalmát. Ennek ellenére még nagyobb motivációt érzett arra, hogy megszerezze magának Irene szerepét, éppen ezért nagyobb erővel vetette bele magát a szövegtanulásba.

***

Rob el sem tudott volna képzelni szebb ébresztőt. A beszélgetésük után teljesen felélénkült és lelkesen nézte meg az e-mailjét, amiről szó esett. Rájött, hogy már csak hat órája maradt megtanulni a szöveget. Mivel Matt éppen a mosást készítette elő, ezért gyorsan beelőzte és beáztatva Karen pólóját a többi fehér ruha tetejére rakta.

- Hé, ezt a fehér inget még bele akartam tenni – sopánkodott Matt belépve a fürdőbe, amikor Rob már megnyomta a gombot elindítva ezzel a mosógépet.

- Bocsi, haver, most sietek – mondta és visszament a szobájába. Szinte rögtön nekiveselkedett a szövegnek és rövidesen teljesen átadta magát a karakternek. Annyira beleélte magát, hogy fel sem tűnt neki az idő múlása. Matt kopogtatása szakította ki a világából.

- Kész a pizza – dugta be a fejét az ajtón.

Robnak csak most tűnt fel, hogy az elmúlt órában hallott fura zaj bizonyára a gyomorkorgása lehetett.

- Köszi, megyek – mondta hálásan mosolyogva és kikászálódva az ágyból megmozgatta elmacskásodott végtagjait. Az orra szinte vezette a nappaliba, a kávézóasztalra kitett finomság után.

- Jól néz ki – mondta megbabonázva az éhségtől. Matt, mint egy anyuka jólesően nézte, ahogy Rob letelepedett és egy nagy szeletet rakott a tányérjára. Nagyot harapott a pizzából, aminek az illata jobb volt, mint az íze. Egy kissé még fagyott ananászdarabka nagyot reccsent a fogai között, de nem foglalkozott vele, mert nagyon éhes volt és amúgy sem akarta megbántani lakótársát, szóval kedvesen mosolygott rá, aki emiatt elégedettnek tűnt.

- Képzeld, írtam egy dalt az egyik jelenethez – jegyezte meg, miközben ő is odavetődött Rob mellé, aki erre érdeklődve kapta fel a fejét.

- Melyikhez?

- Az első találkozás Irene-nel – mondta csámcsogva.

- Hallani akarom! – lelkesült fel csillogó szemekkel.

- Nem, nem, pajti! Majd ha eljön az ideje – kacsintott rá, mire válaszul csúnya arcot vágott a másik. Matt csak nevetett barátja csalódottságán. – Mire ez a nagy felhajtás?

Robert zavartan félig nyers pizzaszeletét kezdte fixírozni miközben alig érthetően motyogott a bajsza alatt, amiből Matt csak pár szót értett, mint például az inspirálna, kíváncsi vagyok és semmi szavakat.

- Amúgy tudod már azt a részt?

- Igen, már szinte az egész első felvonást tudom – dicsekedett büszkén kihúzva magát a kanapén.

- És mikor lesz legközelebb próbád? – kérdezte fesztelenül.

- Hmm, húsz perc múlva indulok – nézett Rob az órára. Ekkor nem szóltak egy darabig, de Matt látta a barátján, hogy valamin még mindig rágódik. Rob összeszedte egy idő után a bátorságát és halkan megszólalt. – És akkor mikor hallhatom? – érdeklődött félénken.

Matt rámosolygott és egy teátrális sóhaj után titokzatosan válaszolt.

- Ha ügyes vagy, akár már holnap.

Rob összevont szemöldökkel méregetni kezdte barátját, de úgy tűnt, hogy több információt már nem szed ki belőle. Egy percre megint csendben ültek, amit végül Matt tört meg.

- Ma te vagy a soros a mosogatásban – mondta, majd felpattant és odaült a zongorához. Miközben Rob kelletlenül pakolászta be a koszos tányérokat a konyhában a mosogatóba meghallotta a nappaliból beszűrődő zongorajáték dallamait. Gyorsan elöblítette a mosatlant majd azonnal visszasietett a nappaliba, hogy jobban hallja Matt zenéjét. Matt hátra sem fordulva szólalt meg.

- Ez még nem az – mondta kárörvendően.

Rob csalódottan morgott egyet és sértődötten besétált a szobájába, de nem volt sok ideje duzzogni, mert már indulnia kellett. Besüllyesztette a szövegkönyvét a hátizsákjába egy üveg vízzel együtt, majd útnak is indult.

- Te ma nem jössz a színházba? – kérdezte Rob még Mattet az ajtóból visszafordulva.

- Ma nem lesz zenekaros próba – mondta Matt, a zongorázást azonban egy pillanatra sem hagyta abba.

- Oké, majd jövök – búcsúzott Rob kilépve a lakásból. A színház felé tartva volt ideje kicsit kiszellőztetni a fejét átgondolva a darabot, és amúgy is nagyon szeretett sétálgatni a városban zenét hallgatva. Bő húsz perc alatt odaért, de még így is maradt egy kis ideje ezért a kávéautomata felé vette az irányt, ahol meglátta az ismerős vörös hajzuhatagot.

- Nahát, Karen, szia! – mosolyodott el idétlenül. Az említett ekkor úgy ugrott meg, mint akit megcsíptek.

- Rob! – kiáltott szinte rá megperdülve tengelye körül.

- Ne haragudj, megijesztettelek? – nevetett kedvesen.

- Csak egy kicsit – dadogta a cipője orrát bámulva.

Rob megpróbálta kikerülni a lányt, hogy odajusson az automatához, de Karen nem vette a lapot, és csak kedvesen mosolygott rá egy helyben toporogva. Amikor megértette a férfi szándékait udvariasan arrébb lépett, de mindketten egyszerre léptek ugyanabba az irányba és összeütköztek.

- Bocsi – motyogta Karen újra odébb lépve, de Rob újfent követte.

Rob kissé elpirulva felnevetett, majd inkább csak átnyúlt Karen válla felett és úgy nyomta meg a gombot az automatán. Karen a férfi közelében megint megérezte azt az egyedi, csak Robra jellemző friss illatot, amit a pulcsin is érzett.

- Ja, amúgy visszahoztam a pulcsid – jutott eszébe.

Rob arcán átsuhant a felismerés.

- Óh, én otthon felejtettem a pólót – csapott a homlokára, majd bűnbánóan nézett a lányra. – Ne haragudj.

- Nem érdekes, van még sok pólóm – legyintett, de közben kicsit rosszul esett neki a dolog, mivel ő egész nap alig vette le a kezét a fiú pulcsijáról. Tényleg fel kell hagynia kislányos ábrándozásaival.

- Menjünk be – ajánlotta Karen kávéikkal a kezükben. Rob szótlanul követte a lányt a színpadra, miközben próbálta magában megfejteni Karen furcsa hangulatváltozását.

A terem üresen állt és csak a színpad úszott fényben, így felültek az emelvény szélére. Karen magához húzta a táskáját és kihalászta belőle a szépen összehajtogatott ruhadarabot, majd átadta Robnak.

- Köszi még egyszer – mosolygott Karen fejét kissé leszegve.

- Nagyon szívesen máskor is – mondta, miközben Karen tekintetét kereste, nyomatékosítva az utolsó szavakat. – Átvesszük a darabot, mielőtt elkezdjük élesben?

- Persze – egyezett bele Karen és mindketten felálltak a színpad elejére, szövegkönyveikkel a kezükben. – Melyik jelenet legyen?

Rob erre csak megvonta a vállát.

- Nekem mindegy, te melyiket szeretnéd?

Karennek ekkor egyből eszébe jutott a délelőtt olvasott ominózus jelenet, amit a szövegkönyv lapozgatása közben fedezett fel, és a gondolattól azonnal fülig pirult.

- Hmm… haladjunk kronológiai sorrendben. Legyen az első találkozás.

- Rendben, azt a jelenetet úgyis nagyon szeretem – mosolyodott el kisfiúsan.

- Igen, én is sokat nevettem rajta – értett egyet.

Jó hangulatban telt a próba, igen gyorsan ráéreztek egymás stílusára, így csak repült az idő, és csak arra lettek figyelmesek, hogy kitárult az ajtó. Mindketten lefagytak és egyszerre kapták a tekintetüket a belépő Colin és William alakjára, akik épp belemélyültek egy beszélgetésbe.

- Na, ha már mindannyian így összegyűltünk, akkor azonnal bele is vághatunk a próbába – csapta össze a tenyerét Mr. Firth lelkesen, ahogy észrevette a már színpadon álló párost. – William, menjen fel Ön is a színpadra, és lapozzák fel a szövegkönyv harmincnyolcadik oldalát – William bólintott egyet és már szökkent is fel az emelvényre a papírkupacával, és a többiekhez hasonlóan azonnal lapozgatni kezdett. Ez a jelenet egy harc előtti megbeszélés volt Sherlock, Watson és Irene között.

- Szeretném, ha először olyan stílusban adnák elő a jelenetet, ahogy Önök gondolják. Készen állnak? – kérdezte, mire a jelenlévők egyszerre bólintottak. – Remek, akkor kezdjünk is neki! – adta ki a parancsot.

Miután végrehajtották a kiszabott feladatot Colin felment hozzájuk a színpadra.

- Nagyszerű volt. Most szeretném, ha olyan hangulatban formálnák meg a karakterüket, amit Önökre osztok – mondta, és mindenkinek súgott valamit a fülébe. Williamnek titokzatosan kellett viselkednie, Karennek szomorúan, Robertnek pedig buzdítóan kellett előadnia a szerepét.

Miután Colin tanácsokkal látta el őket bele is vágtak a munkába. Eleinte kicsit feszengtek a nem mindennapi feladat miatt, de hamarosan felszabadultak, és minden energiájukat a szerepek megformálásba fektették. Miközben játszottak néhány ember bejött a nézőtérre, de a színpadon állók nem törődtek velük. Ezek után Colin mindig más és más stílusban kérte az előadást, és bár a három szereplő nem akarta elbízni magát, de úgy tűnt, a rendezőnek tetszik az előadásuk.

Legalább hétféleképpen játszották el ugyanazt a jelenetet. Colin épp megköszönte nekik a kiemelkedő teljesítményüket a próbán, amikor kinyílt a színpad ajtaja és a karmester dugta be a fejét a nyíláson.

- Végeztetek, Colin? – kérdezte.

- Igen, épp most akartam hozzád küldeni a színészpalántákat - válaszolta a rendező. – Ms. Gillan, Mr. Hale, Mr. Pattinson, kérem, fáradjanak Mr. Louis után. Még akarok Önökkel beszélni, miután végeztek az énekléssel, úgyhogy addig ne menjenek haza.

A három fiatal elköszönt Colintól egy időre majd követték a karmestert egy kisebb terembe. Rob meglepődve pillantott a kissé elsápadt Karenre. Úgy tűnt, egyikük sem számított rá, hogy énekelniük is kell a mai napon. William bátran felvállalta az első szerepét. Karent nem nyugtatta meg, hogy jó hangja van a fiúnak. Miután Will befejezte a dalt, Rob és Karen bizonytalanul egymásra néztek.

- Hölgyeké az elsőbbség – vigyorogta Rob, mire Karen válaszul kiöltötte a nyelvét a férfira majd kelletlenül felállva odasétált a zongora mellé, aminél a karmester ült. Nem is sikerült olyan rosszul, mint először gondolta.

Rob nem számított arra, hogy Karennek ilyen bájos hangja van, így mosolyogva hallgatta és figyelte tekintetével a lányt. Mikor ő következett bátortalanul nyelt egyet, de Will hátba veregette és Karen is bíztatóan rámosolygott, amikor elsétáltak egymás mellett. A karmester utasítására elkezdte a kívánt dalt, ami szerencsére a legrövidebb szám volt a darabban. Nagyon összpontosított, mivel nem akart egy hangot sem elrontani. Ha már ilyen jól teljesített mindenki a jelenettel és a dalokkal is, ne miatta bukjanak el. Végig görcsben volt a gyomra, s hatalmas kő esett le a szívéről, mikor az utolsó hangot is kiénekelte.

- Nagyszerűek voltak, köszönöm – mondta a karmester, miközben felírt valamit egy lapra. – Keressék meg Mr. Firth-t. Ha engem kérdeznek, a büfében a megtalálják, ha ott nincs, biztos az irodájában van.

- Rendben, köszönjük szépen – mondta Will, és a többiek is bólogattak, majd elköszönve a karmestertől a büfé felé vették az irányt, ahol egy asztalkánál a büféssel kávézgatva beszélgetett. Mikor meglátta a kis csapatot odaintette őket magához.

- Mielőtt elmennek van még valami, amiről tájékoztatni szeretném Önöket – mondta komoly hangon drámai szünetet hagyva. A három színész izgalommal várta, mit fog mondani Mr. Firth. – Azért mondom most, mert nem akartam, hogy ez a hír befolyásolja a játékukat. Ennek a próbának nagyon nagy volt a jelentősége, ugyanis ma este döntjük el, hogy ki melyik szerepet kapja meg. – Szinte tapintani lehetett a feszültséget, ahogy a fiatalok megkövülve álltak a rendező előtt, aki ekkor sokkal közvetlenebb hangnemet ütött meg velük szemben. – Este nyolc körül küldöm majd ki az SMS-eket! A holnapi próbán megismerkednek majd a színészmesterség tanárukkal. Kérdés?

Mindhárman megcsóválták a fejüket, Colin pedig útjára engedte őket. Miután összeszedték a cuccaikat együtt léptek ki a színház kapuján és megbeszélték, hogy aznap este együtt fogják várni a híreket. A találkozó helye a tegnapi kocsma, a Drunken Dutch lett. Elköszöntek egymástól és mindenki ment haza.

***

Karen tanácstalanul állt a szekrénye előtt, majd az órára nézve konstatálta, hogy már indulnia kellene, de még mindig nem tudta eldönteni, mit vegyen fel. Egy lazább és egy elegánsabb ruha közt vívódott. Végül annyira elhúzta a készülődést, hogy egy találomra kiválasztott csinos sötétzöld ruhát kapott magára. Bár az idő meleg volt, de a múltkori esetből okulva eltett magának egy pulcsit. Kapkodva befújta magát epres parfümjével, majd felkapta magassarkúját és útnak indult.

Belépve a kocsmába még csak Will ült az egyik bokszban. Karen rögtön odasétált hozzá mosolyogva.

- Szia. Régóta vársz? Bocsi a késésért – mondta bűnbánó arccal.

William csak kedvesen legyintett.

- Áh, én is csak most érkeztem. Azt hittem, én leszek az utolsó.

- Én is azt hittem – kacagott fel -, de úgy tűnik, mindketten tévedtünk.

Elkezdtek csevegni, de nem kellett sokat várniuk és Rob Mattel együtt kifulladva beesett a kocsmába. A fiúk körülnéztek a helyiségben, majd meglátva a párost odasiettek hozzájuk.

- Bocsi a késésért, de Matt nem volt hajlandó kitolni a seggét a fürdőből – kezdte köszönés nélkül hadarva magyarázni Rob, mire Matt felháborodott.

- Mi az, hogy Matt? Ha valaki nem szarakodik másfél órán keresztül a tükör előtt, hogy minden hajszála tökéletesen álljon, akkor talán én is bejutottam volna még időben, és nem öt perc alatt kellett volna elkészülnöm.

- Én nem is… - kezdett neki indulatosan, de nem tudta folytatni. Zavartan Karenre pillantott, aki szája elé kapta kezét, hogy elrejtse nevetését.

- Milyen jó, hogy te is itt vagy, Matt – örült meg Karen és kimászva az asztal mögül megölelte régi barátját. Rob szeme megakadt a gyönyörű zöld ruhán, ami kihangsúlyozta Karen csodás alakját, de észbe kapott, hogy talán túl feltűnően mustrálta végig a lányt, így hirtelen nagyon érdekesnek találta az asztalon elnyomott cigarettacsikk nyomát.

- Szia, Will vagyok – nyújtotta közben kezét Mattnek a szőke fiú.

- Matt – mosolygott vissza megrázva kezét.

Mind az asztal köré telepedtek, majd Rob izgatottan az asztalra csapott.

- Mennyi idő van még vissza? – kérdezte türelmetlenül a telefonja után kutatva zsebében.

- Öt perc – tájékoztatta William.

Mostanra már mindnyájuk telefonja az asztalon hevert és azokat bámulták némán.

- Jaj, ne legyetek ennyire feszültek – próbálta oldani a hangulatot Matt egy hosszú csend után. – Amúgy is már benne vagytok a darabban, és ha nem is kapjátok meg a főszerepeket, akkor még van egy csomó jó szerep a darabban. Például a főgonosz, Moriarty.

A többiek csak elszontyolodva néztek rá, mire Karen egy sóhaj után megszólalt.

- Jó, igazad van… De akkor is kell az a szerep! – fakadt ki, mire a két másik fiú azonnal helyeselni kezdett.

- Oké, oké, én csak nyugtatni akartalak titeket – védekezett Matt.

- Ha tényleg nyugtatni akarsz, hívj meg egy sörre – morogta Rob feszülten. Ahogy Matt beleegyezően felállt és intett a csaposnak, egyszer csak megcsörrent az egyik mobil az asztalon. Mindenki lefagyott és egyszerre szegezték a kis készülékre a tekintetüket.

- Mennyi az idő? – kérdezte kiszáradt szájjal Karen.

- Pont nyolc – lehelte Will. Rob csak megkövülve nézte a jelenetet.

- Nézd meg – suttogta Matt.

Mindenki odagyűlt Will köré és együtt figyelték, amint megnyitja az üzenetet.

„Szia Manó! Egész nap nem hívtál vissza, mi történt veled? Ugye eszel rendesen? Ízlett a sütike, amit csomagoltam? Tudom, hogy ez a kedvenced! Azonnal jelezz vissza, Mókuskám, már mindenki aggódik érted! Puszi; Anyu”

Rob és Karen fájdalmasan felsóhajtott és kezükbe temették arcukat, miközben Will elpirulva húzta vissza maga elé a telefont, Matt viszont jóízűen felkacagott, mire a másik három a halálba küldte őt tekintetével.

Amikor Willnek újra megszólalt a telefonja, kétkedve összenéztek, de pár pillanattal később a másik két készülék is megcsörrent, jelezve a várva várt üzenet érkezését. Mindenki egyszerre nyitotta meg az üzenetet, ami Colintól érkezett. Matt Karen válla felett kukucskált, majd lélegzetvisszafojtva ugrottak az SMS végére, ahol ott szerepelt a főszereplő hármas neve.

2. fejezet - When The Sun Goes Down

Na hát ha lassan is, de csak eljött a második fejezet ideje is :D Erikával mindig szorgosan dolgozunk, hogy a lehető legszórakoztatóbban írjuk le a történtet, és ez bizony időt igényel, éppen ezért szeretném mindenkinek a türelmét kérni, itt ugyanis nem lesz olyan gyakori a friss, mint általában, főleg mivel ketten írjuk... De Erika nevében is nagyon remélem, hogy megéri várakozni... [: Szóval nem is húzom tovább az időt, a nagy többség úgyis átugorja ezt a részt :D

When The Sun Goes Down

A kedvenc kocsmájuk, ahol már törzsvendégnek számítottak, eléggé közel volt a lakásukhoz. Bár ez csak egy átlagos ivós estének indult, Matt mégis úgy cibálta a haverját, mintha valami nagyon fontos eseményre tartanának. Amikor végre odaértek, Matt majdnem hogy belökte Robertet az apró helyiségbe. Odabent kissé fülledtebb volt a levegő, mint kint, ahol ősziesen kellemes időjárás uralkodott. Szerencsére az egyik kedvenc helyük teljesen üres volt – a fal melletti eldugottabb zug, ami kényelmesen ki volt párnázva. A padló már ragadt a kiömlött alkoholoktól és cukros üdítőitaloktól, a retro zenegépből pedig hangosan szólt egy Rob számára ismeretlen, de tetszetős dal. Még le sem ültek, Matt már intett a csaposnak, aki régi jó barátjuk volt, s rögtön töltötte már a szokásos adagokat a kedvenc sörükből. Miután leültek Matt még tartalmasan beszámolt az útjáról és jó kedélyűen dumáltak férfidolgokról, amikor Karen betoppant az ajtón. Bátortalanul nézett körbe a számára ismeretlen szórakozóhelyen, amikor Rob megpillantotta az ismerős arcot. Rögtön oldalba is bökte barátját.

– Nézd, ott a csaj, akiről meséltem – súgta oda, mire Matt kissé megemelkedve odakiáltott a lánynak.

– Itt vagyunk!

– Mit csinálsz? –kérdezte összezavarodottan a másik.

Amikor Karen meglátta Mattet, egyből felderült az arca és azonnal odasietett hozzájuk. Az ő arcán is felismerhető volt a meglepettség, ahogy Robra nézett.

– Már vártalak – mondta Matt szélesen vigyorogva, mielőtt megölelte a lányt és egy puszit nyomott az arcára.

– Nem is tudtam, hogy ilyen gyorsan újra látjuk majd egymást – mondta a lány Robnak címezve egy kihívó mosollyal az arcán.

Rob kedvesen mosolyogva, enyhén felhúzott szemöldökkel biccentett neki.

– Nahát, csak nem ismeritek már egymást? – kérdezte Matt, egy színészt meghazudtoló ártatlan arckifejezéssel.

– De, képzeld, pont ma találkoztunk először. Együtt fogunk játszani egy darabban. És ha minden jól megy, főszereplőtársak leszünk.

– Bizony ám – vigyorgott Rob bólogatva.

Matt kedvesen érdeklődő arcot vágott, tettetve, hogy most hallja először a történetet.

– És honnan az ismeretség? – kérdezte a Karen helyet foglalva Matt mellett.

– Rob már hosszú évek óta a lakótársam. Kaz pedig egy gyerekkori jó barátom – mondta a második felét már Robertnek címezve.

Amikor Matt elhallgatott és a pulthoz ballagott a csaposhoz még egy sört rendelni, kínos csend állt be Rob és Karen közt, mivel mindketten zavarban voltak egymás közelsége miatt.

Rob idegesen játszott a poharával, Karen pedig segélykérően Matt felé pillantott, de úgy tűnt, őt nagyon lefoglalja, hogy felcsípje az új pincérlányt így is egy kis teret hagyva a párosnak.

Rob épp felhozta volna az örökzöld időjárás-témát amikor egy nem túl józan alak botladozott el mellettük egy pohár borral a kezében, és lefékezett az asztal mellett.

– Szervusz, cicám – vigyorgott idiótán Karenre, aki megszeppenve nézett fel a jó erőben lévő pasira. – Nem akarsz táncolni?

– Most inkább kihagynám – utasította el udvariasan a lány.

– Pedig nem csalódnál, gyere, na… – hajolt közelebb, és Karen már ekkor megérezte a leheletéből áradó piaszagot.

– Nem hallottad, hogy azt mondta, hogy nem? – szólalt meg Rob vészjósló hangon.

– Nem hozzád beszélek – böfögte oda az ismeretlen, majd tekintetével éhesen végigpásztázta tekintetével Karent, aki ekkor szégyenlősen beljebb húzódott a boxban, és Rob is kicsit közelebb húzódott hozzá, hogy a lány biztonságban érezze magát.

– Tényleg nem szeretnék… – cincogta bátortalanul.

– Nagyon jó lesz, majd meglátod – mondta a magáét, és Karen asztalon fekvő keze után nyúlt. Robert fenyegetően felemelkedett az ülésről, és mindenre elszántan végigmérte lehetséges ellenfelét. Az erőviszonyok nem voltak kiegyenlítettek, de az idegen legalább részeg volt, így nem voltak jók a reflexei. Matt ebben a pillanatban tért vissza.

– Talán valami gond van? – kérdezte sötéten a férfitól.

– Hű, de sokan vagytok – morogta, ahogy mindkét fiún végignézett, majd egy utolsó pillantást vetve a lányra nehézkesen elbotorkált.

– Ki volt ez? – kérdezte leülve Karen előbbi helyére.

– Csak egy részeg fickó, aki nem szállt le Karenről – forgatta Rob a szemeit. – Mi tartott idáig?

– Ó, én közben összeismerkedtem Sarah-val, az új, csinos pincérlánnyal – mondta önelégült arccal.

– És máris lepattintott? – röhögött drága jó barátja. Karen egész eddig nem tudott visszacsöppeni a valóságba, és félve tekintgetett a részeg banda felé, de ezen még neki is mosolyognia kellett.

Matt erre nem szólt semmit, csak egy fülig érő vigyorral előhúzott egy szalvétát a belső zsebéből, amire rúzzsal egy telefonszám volt írva. Büszkén meglegyintette vele Rob orrát, aki kikapta a kezéből a papírt és megvizsgálta a számot.

– Nézzenek oda, egy igazi telefonszám! Még sosem jutottál el idáig egy lánnyal! – mondta álcázott meglepetéssel, mire Matt csak vállba boxolta őt.

Karen elvette Robtól a szalvétát és ő is megnézte magának.

– Ááá, ismerem ezt a helyet, itt sütik a világ legfinomabb pizzáját – kiáltott fel, mire Rob hangosan felkacagott.

– Rohadt viccesek vagytok, mondhatom – mondta Matt egy gúnyos fintor kíséretében. – Bebizonyítom, hogy ez a csaj száma! – vette elő a mobilját, és visszacserkészve magához a telefonszámot pötyögni kezdett a mobilján.

– Na várjunk csak, hangosítsd ki, mi is hallani akarjuk! – szólt közbe Rob, Karen pedig hevesen bólogatott.

Ahogy kicsörgött a telefon Matt izgatottan fészkelődni kezdett.

– Igen, tessék? – búgott bele a telefonba egy nagyon kellemes női hang. Karen és Rob meglepetten néztek egymásra.

– Szia, Sarah, igaz? – mormolta mély hangon, miközben győzelemittas mosollyal nézte a társait.

– Neked az is lehetek, baby – kuncogott a nő. Karen és Rob gyanakodva méregették az asztalon fekvő telefont, de úgy tűnt Matt nem zavartatta magát.

Ebben a pillanatban egy csinos, szőke hajú lány lépett oda hozzájuk egy köténnyel a derekán.

– Bocs, nem is zavarok, csak kicserélem a hamutálat – hajolt oda az asztalhoz. Amint meghallotta a telefonban a nő hangját a szája elé kapta a kezét visszafojtva nevetését.

– Semmi baj, csak nyugodtan – nézett fel egy pillanatra Matt, majd gyorsan visszafordult a telefonhoz. Ekkor halálra vált arccal, lassan újra felnézett a lányra.

– Sarah…? – makogta fülig pirulva. Közben a telefonban a lány rendíthetetlenül sorolta, hogy épp melyik ruhadarabjától szabadult meg. Sarahból ekkor kitört a nevetés, és kedvesen megsimogatva Matt zavarodott fejét faképnél hagyta őket. Matt kikerekedett szemekkel fordult vissza a telefonhoz.

– Ki beszél? – kérdezte elvékonyodott hangon.

– Hát Sarah, nem így beszéltük meg? – kérdezett vissza a nő.

– Na ne szórakozz velem, kivel beszélek?!

– A Mademaiselle Szexvonal Szolgáltatónál nem adhatjuk ki a személyazonosságunkat! – szólt vissza kissé erélyesebben a nő. Karen ekkor szabályosan felnyerített, Rob pedig majdnem beesett az asztal alá a nevetéstől. Matt falfehér arccal, ledermedve ült mereven bámulva a kis készüléket.

– Elnézést, téves hívás… – lehelte elcsukló hangon, majd gyorsan kinyomta a mobilt. – Azt hiszem, én most kimegyek a mosdóba – mondta halkan elővéve a zakója zsebéből a cigijét és az öngyújtóját. Kifejezéstelen arccal állt fel és hagyta ott őket, miközben a többiek csak próbáltak levegőhöz jutni.

Most már sokkal felszabadultabb volt köztük a hangulat – bár még mindig nem oldódtak fel teljesen. Még perceken át nem tudtak leállni Matt cikizésével, majd barátjukkal történt kínos vagy vicces esetek felidézésében találtak közös témát. Időközben a sörből is kifogytak, így odamentek a pulthoz még egy kört rendelni egy kis sósmogyoróval együtt. Rob felkapta a sörtől roskadozó tálcát, a csapos pedig hátrament a raktárba mogyoróért.

– Menj csak, majd megyek utánad a mogyival – nézett kedvesen Robra, aki el is indult a kezében egyensúlyozva az értékes nedűt. Ahogy letette az asztalukra visszanézett Karen felé, de ő már nem volt egyedül.

Felment benne a pumpa, ahogy felismerte az előbbi részeg pasast, és gyors léptekkel visszasietett a lány segítségére.

– Már hiányoltalak – hörögte a magáról már alig tudó férfi most már egy pohár vörösborral a kezében, ami vészesen lötykölődött a pohárban. Karen automatikusan hátrált egy lépést, de a férfi rögtön megmarkolta az alkarját és közelebb vonta magához.

– Hová sietsz annyira, cicám? – lehelte az arcába, mire Karen fintorogva megpróbálta kiszabadítni magát, azonban ahogy elrántotta a kezét a férfi poharának teljes tartalma fehér ruhájára borult.

Váratlanul ott termett Karen mellett Rob, aki a vállánál fogva taszította hátrébb az idegent, akinek a véralkohol szintje már annyira magas volt, hogy előrefelé sem tudott rendesen közlekedni, nem hogy hátra, így majdnem felborult.

– Megmondtam, hogy tartsd távol magad tőle! – mondta erélyes hangon, miközben Karen a háta mögé húzódott és ujjaival gyengén belekapaszkodott az ingébe. Rob megérezte Karen félelmét, ezért ösztönösen hátranyúlt az egyik karjával, védelmezően elzárva az utat a férfi elől.

– Különben mi lesz, girnyókám? – kérdezte lefitymálóan, miközben visszatántorgott és zavart tekintetét a Rob mögött bujkáló Karenre szegezte. A részeg megint elindult feléjük dülöngélve sötét pillantással. Rob érezte, hogy Karen még erősebben szorítja az ingét, és ekkor lett elege. Először kicsit hátrébb tolta a lányt, majd egy gyors mozdulattal megragadta a pasi csuklóját és egy erőteljes mozdulattal hátrafeszítve a kezét lenyomta a férfit az egyik közeli asztalra és tenyerével ott tartotta. A férfi próbált kiszabadulni, de Rob nem hagyta és még erőteljesebben hátrahúzta a kezét.

– Szállj le róla végre! Nem akar tőled semmit. Megértetted?

– Eressz el! – rángatózott a kezei között, de Rob még az eddigieknél is jobban megfeszítette a karját, mire fájdalmasan felnyögött.

– Már így is túl sokat ittál, menj haza aludni!

– Oké, oké, csak engedj már el végre!

– Karen, te ülj le addig – szólt hátra nyugodt hangon, mire a megszeppent lány visszasietett a helyükre a mogyoróval a kezében, amiről már teljesen megfeledkezett.

Elhelyezkedve a boxban távolabbról figyelte a két férfit. Látta, hogy Rob elvezeti a másikat, de aztán eltűntek a többi ember közt. Fél perc múlva viszont ismét feltűnt az alakja.

– Minden rendben? – kérdezte lágyan, leülve mellé.

– Igen – bólintott Karen. – Csak a ruhám ment tönkre – panaszkodott végigmutatva magán. Rob pillantása feltűnően sokáig időzött a lány boráztatta felsőjén. A fiú enyhén megrázva a fejét újra a lány szemeibe nézett.

– Akkor jó – hebegte kissé elpirulva.

– Nem is tudtam, hogy ilyen spéci mozdulatokat is ismersz – bókolt neki a lány.

– Az igazat megvallva csak ezt az egyet tudom és már körülbelül hatéves korom óta várok a pillanatra, hogy felhasználhassam ezt a tudást – mondta büszke arccal.

– Ez esetben te tartozol nekem köszönetnyilvánítással – mosolyodott el, mire Rob jóízűen felnevetett.

Ebben a pillanatban tért vissza Matt Andrew és Tom társaságában. Mindhárom férfi furcsán bámulta Karen borfoltos pólóját. Tom kissé tántorogva rötyögött, majd lezuttyant a páros mellé.

– Hát veled meg mi történt? – kérdezte Matt. Ő is helyet foglalt Andrew-val egyetemben. Ahogy mindenki elkényelmesedett az asztal körül, Rob és Karen egyre közelebb préselődtek egymáshoz. 

– Hosszú történet – hárította a kérdést. – Majd máskor.

A fiúk ráhagyták a dolgot, sőt, Tom már az asztalra borulva horkolt.

– Azt hiszem, mi még nem ismerjük egymást – nyújtotta a kezét Andrew Rob felé. – Andrew Garfield. Én leszek a társulat koreográfusa. Remek Sherlockot alakítottál ma reggel.

–  Köszönöm – mondta fülig pirulva a dicsérettől. – Robert Pattinson vagyok. Reménybeli Sherlock – szúrta oda mosolyogva.

– Esélyes vagy rá! – kacsintott bátorítóan Andrew, mire mindenki egyöntetűen bólogatott.

– Amúgy azért maradtunk el sokáig, mert összefutottam velük a mosdóban – mondta Matt, mire Andrew lelkesen hátba veregette.

Hajnali kettőig tivornyáztak így hármasban, Tom pedig békésen szunyókált az asztalon mellettük. Nagyon összebarátkoztak, a sokadik sör után pedig már mindenen nevettek. Egy idő után azonban mindenki fáradt lett, Andrew pedig kicsit rosszul volt és már úgyis mindenkinek oxigénhiánya volt a fülledt teremben, így hangosan elköszönve a kocsmárostól magukkal ráncigálva a félájult Tomot kitámolyogtak a kocsmából. A friss levegő mindenkinek jót tett, de túl hideg volt, főleg Karen számára, akinek még mindig nyirkos volt a pólója. Amikor már mindenki nagyjából rendbejött – kivéve Tomot, aki még mindig félig aludt – úgy döntöttek, hogy hívnak egy taxit Tom és Andrew számára, akik mint kiderült, lakótársak voltak.

Amint elhajtottak Matt azonnal odafordult hozzájuk,

– Siessünk, mert nagyon kell pisilnem – toporgott egy helyben.

– Legalább húsz percig voltál a mosdóban, azalatt nem tudtad volna elintézni? – kérdezte Rob.

Matt feszélyezetten megvakarta a tarkóját.

– Nem, mert Andrew miatt nem jött az ihlet… Szerintetek nem ”más szekér után fut”? – súgta, idézőjeleket imitálva a levegőbe.

– Ja, nekem is megfordult a fejemben, de nem vagyok biztos benne – gondolkozott Rob, Karen pedig egyetértően bólintott.

– Nekem is az jött le a viselkedéséből. Jobb, ha résen lesztek fiúk – jegyezte meg viccesen kacsintva.

– Neked már úgyis csak abban a ligában van esélyed – nevetett fel gonoszkodva Rob, mire Matt egy nem túl finom mozdulattal összeborzolta a másik haját. Rob egy harci kiáltással menekült Matt ujjai elől, mert meghúzta a haját.

– De most már tényleg igyekezzünk, mert behugyozok!

A két fiú elindult, Karen viszont egy helyben toporgott zavartan. Rob azonnal vissza is fordult.

– Ó, tényleg, te hogy jutsz haza?

– A buszom most ment el, és csak háromnegyed óra múlva jön a következő – mondta kicsit összehúzva magát a hidegtől. – De ne aggódjatok, elfoglalom magam addig. Sétálok egyet, vagy valami.

– De hát egy köpésre lakunk, nyugodtan feljöhetsz addig – javasolta Matt.

– Ó, én tényleg nem akarok zavarni – mondta félénken, miközben szégyenlősen lenézett a lábára.

– Jaj, ne kéresd magad! Nem zavarsz senkit, igaz Rob? – kérdezte sokatmondó pillantást vetve barátja felé.

Rob fülig pirult.

– Nem – motyogta. – Nem zavarsz, gyere fel nyugodtan.

– Hát akkor köszönöm – mosolyodott el, majd halkan felkuncogott Rob zavarán.

– Mit állunk akkor itt egy helyben? Karen amúgy is szarrá fagyott, menjünk mááár! – pattogott Matt eltorzul arccal.

Sietve indultak tovább, Mattel az élükön. Rob és Karen kissé lemaradva követték.

– Tényleg nagyon fázol? – kérdezte Rob idiótán, majd gondolatban jól seggbe rúgta magát ezért az IQ-bajnok megnyilvánulásért.

– Túlélem – vont vállat.

– Ha felérünk, kapsz kölcsön egy pulcsit.

– Azt igazán megköszönném – mondta őszinte hálával a hangjában.

Pár perccel később már meg is érkeztek a lakáshoz. Matt kettesével szedte a fokokat, míg a többiek fáradtan kullogtak mögötte. Idegesen kapta elő a kulcsot a zsebéből, de sokadjára sem sikerült beletalálnia a kulcslyukba. A pokol legmélyebb bugyrába küldte a kulcsot, az ajtó feltalálóját pedig generációkra felmenőleg elátkozta. Káromkodva nekiment az ajtónak, még bele is rúgott egyszer, de ezzel csak azt érte el, hogy sajogni kezdett a lába. Az idő közben megérkező Rob higgadtan félretolta a szerencsétlenkedő másikat és egy laza mozdulattal kitárta az ajtót, majd a fejét rázva követte pillantásával a lakásba rohanó Mattet.

Beérkezve Karen félénken nézett körbe, miközben Rob a konyhába ment feltenni egy kávét. Ahogy a lány nézelődött a csöpp kis nappaliban, felfedezett egy számára ismerős Frank Sinatra posztert. Erről eszébe jutott egy vicces emlék, amikor Mattel skype-oltak. Ezen fel is nevetett hangosan.

– Mitől van ilyen jó kedved? – kérdezte Rob egy féloldalas mosollyal behajolva a szobába.

– Nem érdekes, csak eszembe jutott valami – válaszolta Karen titokzatosan, de Rob figyelmét nem kerülte el, hogy a lány mintha végignézett volna rajta. Karen körbejárta a legénylakás aprócska nappaliját, amikor kávéillat csapta meg az orrát, és azonnal követni kezdte az isteni illatot, ami egészen a konyháig vezetett. Ott a konyhapultnak dőlve meglátta Robot, aki elmélyülten szürcsölgetett egy bögre kávét. Ahogy meglátta Karent, magyarázkodni kezdett.

– Tudom, hogy fura, de a nap bármelyik szakaszában képes vagyok kávét inni… te kérsz valamit?

– Igen, egy kávé nekem is jólesne – mosolyodott el kedvesen Karen.

– És én azt hittem nincs még egy olyan kávémániás a világon, mint én – nevetett fel Rob.

– Teljesen együttérzek veled, egy napot sem bírnék ki nélküle – vallotta be vigyorogva.

Rob neki is öntött egy nagy bögrével, Karen pedig mohón neki is látott és pár korttyal ki is itta az egészet. Ebben a pillanatban lépett be a helyiségbe Matt egy megkönnyebbült mosollyal az arcán.

– Gyerekek, ennyit életemben nem brunyáltam még – sóhajtott fel kótyagosan, majd bevánszorgott a nappaliba és ledobva magát a kanapéra bekapcsolta a TV-t. Karen a szemeit forgatta egy elnéző mosoly kíséretében. Rob észrevétlenül végignézett a lányon, amikor feltűnt neki a borfolt vékony pólóján, s rögtön észbekapott.

– Gyere, keresek neked egy pulcsit – mondta jóságosan a mosogatóba dobva a bögréket.

Karen automatikusan odalépett a mosogatóhoz megnyitva a csapot, de Rob mögé lépett és elzárta azt. Karen érezte a férfi testéből áradó forróságot, és neki is rögtön melege támadt. Zavartan felnézett Rob arcába, aki mosolyogva viszonozta a pillantását.

– Ne is törődj vele, majd Mattie fiú elmossa.

A másik szobából egy érthetetlen dörmögés hallatszott, de nem foglalkoztak vele. Rob gyengéden a lány hátára fektette tenyerét és elterelte a mosatlanoktól a szobája felé vezetve. A lány kicsit kipirultan a férfi közelségétől hagyta magát irányítani a még idegen legénylakásban. Belépve Rob gyorsan kinyitotta az ablakot és kicsit a szétszóródott ruhákat is összedobálta egy sarokba.

Ezek után Karen felé fordult idegesen vakarva a tarkóját.

– Tudod, nem számítottam társaságra – vigyorogta.

– Ugyan, semmi baj, az én szobám ennél százszor durvább – legyintett. Karen tüzetesebben körülnézett a szobában, miközben a fiú a szekrényében turkált pulcsi után kutatva, mire megtalálta a szinte egyetlen tisztát. Büszke arccal mutatta fel szerzeményét a lánynak.

– Találtam – jelentette ki elégedett arccal.

– Köszönöm szépen – mondta Karen illedelmesen. Rögtön bele is akart bújni, ám a pulóver olyan bő volt, hogy először véletlenül az ujjába próbálta dugni a fejét. Ahogy nem találta a kijáratot, elkezdett kétségbeesetten kapálózni. Rob jóízűen nevetett a látványon még egy ideig, de aztán kezdte megsajnálni Karent.

A lány fél perc kínlódás után feladta a harcot és lefagyott. Pár pillanat múlva reményvesztetten felsóhajtott.

– Légyszi…

Rob odament és óvatosan addig igazgatta a pulcsit, amíg Karen kócos feje fel nem bukkant az egyik lyukon keresztül. Amikor meglátta a bociszemekkel néző lányt a hajrengeteg alatt, megint nevetnie kellett.

Karen somolyogva meglegyintette a vállát.

– Hagyd abba, ne nevess, ez nem vicces! - Rob azonban még hangosabban röhögött a durcás arcon. – Rob!

Ekkor abbahagyta a nevetést, de tovább mosolygott. Furcsán jóérzéssel töltötte el, ahogy meghallotta a lány szájából a nevét.

– Igenis, hölgyem – szalutált viccesen.

– Azt hiszem, inkább levenném a felsőmet… zavar, hogy ragacsos a bortól – húzta le a pulcsit.

– Jó, oké – hebegte Rob le sem véve a szemét a lányról. Karen várakozóan nézett rá, de Robnak nem esett le, hogy miért.

– Kimennél addig, kérlek? – mondta pár másodperc várakozás után.

– Ja, ja persze, oké – kapott észbe Rob és kilépdelt a szobából.

Ahogy megfordult, hogy becsukja maga mögött az ajtót, lefagyott a mozdulatban, ugyanis a résen keresztül meglátta, hogy Karen elkezdte kigombolni a felsőjét, az ajtónak háttal állva. Rob ekkor megfontoltan Matt felé fordult, aki úgy tűnt alszik már a kanapén, így tekintetét gyorsan visszaemelte a lányra. Elakadó lélegzettel figyelte, amint a lány a csípőjénél megfogta a szűk felsőt, majd lassan felhúzta végig a derekán, majd a hátán, egyre többet fedve fel testéből. Ha akarta volna, sem tudta volna elszakítani a tekintetét a női test csodás látványától. A felső lekerült Karenről, Rob pedig érdeklődve leste a csipkés, vajszínű melltartó finom vonalát. Nem tudott megálljt parancsolni fantáziájának, s gondolataiban már a melltartó kikapcsolásán töprengett.

Amikor a lány kecsesen lehajolt az ágyra tett pulcsiért, Rob tekintete lejjebb vándorolt, s megakadt egy aprócska folton a jobb csípőjénél. Ahogy jobban megnézte magának, rájött, hogy valami kínai írásjel. Kíváncsi volt, mi az, de tudta, ha rákérdezne a jelentésére, akkor lebukna. Pár pillanat múlva Karen ismét teljesen felöltözve állt a szobájában, majd Rob íróasztalához indult még nézelődni kicsit.

A férfi hirtelen elfordult az ajtótól és megfordulva még a szeme sarkából észrevette, hogy Matt akkor fordítja el a fejét visszacsukva a szemét. Hirtelen nagyon érdekesnek találta a Sinatra posztert, de igazából semmit sem fogott fel a körülötte lévő világból, még mindig az előző élmény hatása alatt állt, s most már szégyellte is magát, mert lebukott Matt előtt. Karen hirtelen mellette termett, s a falon lévő poszterre esett a tekintete, majd Rob felé fordult.

– Matt már alszik? – kérdezte csendesen. Rob nem mert Karenre nézni, félt, hogy ismét beindulna a fantáziája.

– Igen, azt hiszem – mondta némi gyanakvással a hangjában.

Ekkor Karen is jobban szemügyre vette a képet.

– Ennek a poszternek hosszú története van, majd egyszer, ha több időd lesz, elmesélem – mormolta.

– Rendben, öt perc múlva úgyis indulnom kell. De szívesen meghallgatnám a történetét.

– Akkor felveszem a kabátomat. Lekísérlek.

– Az igazán nem szükséges – hárította elpirulva.

– Ugyan már. Nem nagy ügy – mosolygott a fiú vállat vonva.

Felkapta magára a kabátját, majd kinyitva az ajtót előre engedte Karent.

– Mondd meg Mattnek, hogy nagyon élveztem az estét – mondta, miközben lefelé baktattak a lépcsőn.

– Persze, átadom – ígérte. Amint leértek a földszintre és Rob kinyitotta neki a bejárati ajtót, Karen visszafordult.

– Köszi, innen már nem veszek el.

– Egészen biztos?

– Igen, menj csak fel, már te is fáradt lehetsz.

Rob még egyszer végignézett a lányon.

– Vigyázz magadra! – mondta kedvesen.

– Úgy lesz – válaszolta Karen. – Még egyszer köszönöm a pulcsit.

– Semmiség.

Mosolyogva integettek egymásnak, majd Rob tekintetével még követte pár percig a lány távolodó alakját. Sietős léptekkel ment vissza a lakásba, ahol Matt vigyorgó feje fogadta, de nem foglalkozott vele, hanem gyorsan szobája felé vette az irányt.

– Miért sietsz annyira a szobád rejtekébe? Intim pillanatokra vágysz? – röhögött fel Matt gonoszan.

Rob válaszként csak morgott valamit a bajsza alatt, miközben ledobálta magáról a ruháit és előkotorta a pizsamaként funkcionáló nadrágját. Már ledőlt az ágyra, amikor újra meghallotta Matt csipkelődő hangját.

– Na, és milyen színű volt a melltartója? – húzta tovább az agyát.

Robert ekkor indulatosan felpattant s az ajtajához trappolt.

– Kuss legyen! – kiáltotta, majd nyomatékosítva szavait erőteljesen becsapta az ajtót, de még így is hallotta Matt hiénákat is megszégyenítő nevetését.

Miközben újra bedőlt az ágyába még észrevette az íróasztal székére hanyagul rádobott borfoltos felsőt. Ahogy visszaemlékezett, hogyan került a póló a székre belemosolyodott a párnájába, majd másik oldalára fordult, miközben egyetlen dolog körül jártak gondolatai. Így hunyta le szemeit egy álomtalan álomra.

Jaj, de nagyon szeretjük a kommenteket :D

Részlet a 2. fejezetből

A padló már ragadt a kiömlött alkoholoktól és cukros üdítőitaloktól. A retro zenegépből hangosan szólt egy Rob számára ismeretlen, de tetszetős dal. Még le sem ültek, Matt már intett a csaposnak, aki régi jó barátjuk volt, s rögtön töltötte már a szokásos adagokat a kedvenc sörükből. Miután leültek Matt még tartalmasan beszámolt az útjáról és jó kedélyűen dumáltak férfidolgokról, amikor Karen betoppant az ajtón. Bátortalanul nézett körbe a számára ismeretlen szórakozóhelyen, amikor Rob megpillantotta az ismerős arcot. Rögtön oldalba is bökte barátját.

- Nézd, ott a csaj, akiről meséltem – súgta oda, mire Matt kissé megemelkedve odakiáltott a lánynak.

- Itt vagyunk!

- Mit csinálsz? –kérdezte összezavarodottan a másik.

Muhahahaaa :)

Nemsokára kész a második fejezet, de még kicsit várnotok kell, a hosszú hétvégén nem biztos, hogy tudunk írni. Várjatok türelemmel...