The Beginning of Something New
A napfény aznap reggel különösen, szokatlanul fényesen sütött be a félig lehúzott redőny rései között, pontosan a kócos, félmeztelen férfi arcába. A feje hasogatott az átmulatott éjszaka emlékeit felidézve. Fáradtan felnyögve fordult át másik oldalára kényelmesebb hely után kutatva, amikor keze valami furcsába ütközött. Gyanakodva nyitotta ki elnehezült szemeit, de mindössze egy barna hajkupacot látott maga mellett. Gondolataiban ködösen felrémlettek a tegnapi buli eseményei. Bár emlékei hiányosak voltak az este végkimenetelére azért még emlékezett, ami pont itt ért véget… kétszer is. Nem tudta elfojtani elégedett vigyorát.
Próbált minél kevesebb zajt csapva kikászálódni az ágyból de ez a kísérlete csúnya kudarcot vallott, amikor lábával véletlenül feldöntötte az ágy mellett hagyott üres sörösüvegek egy részét. Halkan szitkozódott, miközben a lányt jelző kupac nyöszörögve mocorogni kezdett, majd álmos és enyhén zavaros tekintettel a fiúra pillantott.
– Jó buli volt – mosolyodott el zavartan a lány.
– Szerintem is – nevetett fel a férfi. – Kérsz valami teát, vagy valami ilyesmit, kedves…?
– Abigail – nyújtotta kezét mosolyogva a fiatal nő. – Abigail Spencer.
– Robert Pattinson – rázta meg a nő kezét udvariasan. – Esetleg kávét?
Abigail csak a fejét csóválta Robert pedig kitotyogott a konyhába, hogy kielégíthesse koffein iránti olthatatlan szenvedélyét. Miközben kávét készített magának, a lány magára kapott néhány ruhadarabot, majd kiment az aprócska konyhába. Rob közben káros szokásához híven rágyújtott és bekapcsolta a rádiót. Abigail odalépett hozzá és félénken végigsimított a karján, mire Robert szótlanul felajánlotta a cigijét, amit a lány örömmel el is fogadott. Miután visszaadta a cigarettát, nyomott egy kis puszit Rob arcára, hogy aztán visszamenjen a hálószobába teljesen felöltözni. Közben a fiú kitöltötte a kávéját és szép komótosan kortyolgatni kezdte. Pár pillanattal később valamiféle hiányérzete támadt. Úgy érezte, mintha valami fontosról feledkezett volna meg. Fél perc múlva rá is jött ennek az okára, s a felismeréstől csaknem félrenyelte a kávéját, aminek következtében a forró ital fele a padlón végezte. Ma volt az első napja az új társulattal a Phoenix Theatre-ben ami legalább négy utcányira volt.
Őrült módjára kezdett kapkodni – a bögrét, amiből eddig ivott letette az első vízszintes felületre, berohant a fürdőszobába, megmosni az arcát és magára kapott egy aránylag tisztának nevezhető ruhát – a lányról teljesen megfeledkezve.
Az ajtón kilépve azonban eszébe jutott, hogy Abigail még ott van nála, így még visszaugrott.
– Mennem kell – kiáltotta be a kicsi lakásba. – Zárd be az ajtót és a kulcsot rakd a szőnyeg alá, légyszi! Köszi, na szia!
A színház felé loholva kissé azért bűntudatot érzett az otthagyott lány miatt. Remélte, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, hogy találkoztak… és hogy nem fogja kirabolni – bár nem volt sok értékes kacat abban a legénylakásban. A zebrához érve kutakodni kezdett a kabátja zsebében, és az ott talált csomag rágó felét egyből a szájába tolta.
Bár nem volt egy sportember, de afrikai rövidtávfutókat megszégyenítő gyorsasággal vette célba a színházat, így tíz perc sem kellett hozzá, hogy odaérjen. A lépcsőket hármasával szedte és miután az óriási rágógalacsinját elpöckölte a kuka felé, hatalmas lendülettel lökte be a próbaterem kétszárnyú ajtaját.
***
Karen szokásához híven korábban ért a színházhoz. Ahogy ránézett az órájára elégedetten konstatálta, hogy még fél órája maradt a próba kezdéséig. Így annak ellenére, hogy napját egy bögre gőzölgő kávéval indította rögtön az italautomata felé vette az irányt. Unaloműzés gyanánt is szerette kortyolgatni, még ha nem is volt rá szüksége.
Idefelé jövet kissé szemerkélt az eső, de ez nem rontott a kedvén, épp ellenkezőleg; ez is csak az otthonát idézte fel, Skócia gyönyörű tájait, ami már nagyon hiányzott neki az egyhónapos római modell munkája alatt. Semmihez sem volt fogható a reggeli London életteli kavalkádja.
Más teendő hiányában bement a kihalt színház próbatermébe, ahol kényelmesen elhelyezkedve olvasgatni kezdte az előző héten kapott szövegkönyv lapjait kezében a forró éltető itallal.
Alig ült egyedül tíz percig mire az ajtó kitárult és két férfi lépett a terembe hangosan nevetgélve. Mindketten lefagytak, amikor meglátták a vörös hajú lányt.
– Hello, Andrew vagyok – mutatkozott be az egyikük. – Én leszek a csoport koreográfusa.
Karennek feltűnt a férfi kissé finomkodó hangszíne. Közben a másik fiú is odalépett.
– Én pedig Tom Sturridge, színész – nyújtotta a kezét egy kisfiús vigyor kíséretében.
– Sziasztok. Karen – mosolygott udvariasan. Mindkét férfi nagyon szimpatikusnak tűnt. – Szintén színész.
Eközben kezdtek feltünedezni a többiek – csupa ismeretlen arc. Karen szerette megfigyelni az embereket, ez amolyan szakmai ártalom volt nála. Már most meg tudta állapítani némelyekről, hogy milyen személyiség lehet. Felfedezni vélt magányos farkasokat, pökhendi alakokat és extrovertált embereket is.
Szerencsére a két fiú a közelében ült le, így nem maradt teljesen egyedül. Hamarosan a tanáruk is megérkezett, aki már elég nagy hírnévvel rendelkezett színészberkekben. Számos rangosabb díjat tudhatott magának, ezért mindenki elismerte őt. Egy pillanat alatt csend támadt a teremben és minden szem az idősebb férfira szegeződött.
– Jó reggelt kívánok – köszönt. – Talán néhányan a csapatból már ismerik a nevemet – itt páran halkan felnevettek, Karen rögtön el is könyvelte őket seggnyalónak. – Ha valaki mégsem tudná; Colin Firth a nevem. Én leszek a rendezőjük a következő fél évben. Mindenkitől kemény munkát várok el. Remélem, tudják, mekkora a felelősségük bármilyen szerepet is kapjanak meg majd a jövőben. Egy tapasztalt emberekből álló csoport választotta ki Önöket a következő évadban bemutatandó színdarabra. Bízom abban, hogy senki sem fog csalódást okozni.
Intett két embernek a tömegből. Karen mellől felállt Andrew és egy középkorú férfi aztán odamentek hozzá.
– Szeretném bemutatni Önöknek a társulat koreográfusát és a zenekar karmesterét. Elvárom hogy feléjük is ugyanolyan tiszteletet mutassanak mint felém. A koreográfus Andrew Garfield a karmester pedig Barry Louis. – Itt a két férfi biccentett. – Akkor vágjunk is a dolgok közepébe – dörzsölte a kezeit izgatottan, mire a színészek élénken duruzsolni kezdtek...
– Szeretném, ha az Irene szerepére érkezett hölgyek átfáradnának erre az oldalra, míg a Sherlockok ide jöjjenek és a Watsonok maradjanak a helyükön.
Székek tologatását lehetett hallani egy ideig és a csoport három részre szakadt.
– Kezdjünk is neki… Jut eszembe! – kapott a homlokához. – Névsorolvasás!
Úgy két perc elteltével végzett a felolvasással és egy ember kivételével mindenki jelen volt.
– Kezdjük a hölgyekkel! Mary Ann Jones, Irene első megjelenésétől, legyen szíves!
A Karen melletti fekete hajú lány táskájában turkálva felállt és a szövegkönyvét magához véve kisétált az emelvényre, a tanárral és a csoporttal szembe.
Kissé lámpalázasan a hirtelen figyelemtől, torkát köszörülve nekikezdett a feladatnak.
– Télen szeretek utazni – itt kissé elcsuklott a hangja, de aztán magabiztosan folytatta. – Hoztam pár szuvenírt Önnek. Bélyegeket a Jordán folyó mellől, különleges teákat Ceylonból és olívát a Kükládokból. Arra gondoltam teázhatnánk egyet, hogy felviduljunk.
Karen feszülten figyelte vetélytársát és kicsit megnyugodott, mivel nem volt túl meggyőző az alakítása. Nem volt rémes, de nem tudta teljesen egybehangolni a mimikáját a hangszínével – így kicsit kifejezéstelen lett mindent egybevéve.
Mr. Firth felsóhajtott, majd amikor a lány elért az első monológ végéhez, Colin leállította.
– Jó, jó, köszönöm, ennyi elég lesz – mondta csendesen, a lány pedig csalódott arccal ült vissza a helyére.
Karen szíve most már a torkában dobogott, mint mindig, mielőtt színpadra áll – ráadásul úgy tűnt újdonsült rendezőjüknek elég magasak voltak az elvárásai.
Síri csönd uralkodott a termen, mindenki izgatottan várta a fejleményeket. Colin körbenézett a jelenlévőkön, úgy fürkészte őket, mint a sas, aki a prédájára les.
Ahogy felolvasta Karen nevét, a lány egyből a végrendeletét kezdte tervezgetni a fejében. Olyan arccal lépkedett ki, mint a halálraítélt, aki a vesztőhelyére megy. Próbálta magabiztosnak mutatni magát, de nem tudta, vajon mennyire volt sikeres. Miközben fellépett az emelvényre, majdnem elszórta a lapokat a szövegkönyvből, annyira remegett a keze.
Amikor felért a kicsi színpadra, végignézett a társulaton, majd legyőzve minden félelmét vett egy mély levegőt és belevágott. Próbálta teljesen kizárni a saját gondolatait és érzelmeit, hogy átadja magát teljesen a szerepnek. Gondolataiban csak egy valami maradt; lenyűgözni mindenkit, de legfőképp a tanárukat, akinek véletlenül sem akart az arcába nézni. Annyira elmélyült a szónoklatában, hogy alig vette észre, ahogy nagy robajjal kicsapódik az ajtó…
***
Minden figyelem a küszöbön áteső férfira szegeződött. Rob idegesen beletúrt a hajába, majd zavartan elnézést kérve egy üres székhez sietett, hogy lerakja a cuccait.
– Megálljon csak, fiatalember! – harsogta élesen Colin. – Ne kényelmesedjen úgy el! Ha már úgyis mindenki Önre figyel, Mr. – itt belenézett a névsorba – Pattinson, ha jól látom, akkor jöjjön ki és csatlakozzon Gillan kisasszonyhoz. Ahogy tudom, úgyis Sherlock szerepére jelentkezett. Mutassa hát meg, mire képes!
– Rendben – motyogta kővé váltan. Gyorsan kotorászni kezdett a táskájába gyűrt szövege után, amikor a rendező újból rászólt.
– Arra nem lesz szüksége, nyilván azért késett, mert a ma reggelét a szöveg szorgos tanulásával töltötte – mondta cinikusan, egy fölényes mosoly kíséretében.
Robert szíve kihagyott egy dobbanásnyit és kiverte a víz. Magában imádkozott, hogy a lány még csak az első harminc oldal körül járjon, mert csak addig tanulta meg a párbeszédet. Esetlenül feltotyogott a színpadra a már félszegen ott ácsorgó lány mellé.
– Karen, kérem, folytassa!
A vörös hajú lány barátságosan rámosolygott Robertre mielőtt belekezdett volna.
– Senki más nem ismeri annyira London utcáit, mint Ön. Ráadásul ez egy csodálatos lehetőség volt, hogy újra találkozhassunk – ennél a résznél Karen úgy tett, mintha elő akarna húzni valamit a zsebéből, mire Rob gyorsan kapcsolt, hogy hol tartanak, és lefogta a kezét. Az előtte álló lány mintha eleinte el akarta volna húzni a kezét az övétől, de végül mégsem tette. Rob felemelte a tekintetét Karen arcáig, de ő makacsul a kezeiket bámulta. – Miért ennyire gyanakvó? – kérdezte, s végre viszonozta pillantását. A lány különleges szemei magával ragadták Robertet; hosszú szempillákkal keretezett zöldes barna szemeiben volt valami megfoghatatlan szépség, ráadásul gyönyörű, lágy pillantása volt.
– Betűrendben, vagy kronológiai sorrendben soroljam? – nézett rá kihívóan, pimaszul vigyorogva. Teljesen beleélte magát Holmes szerepébe.
Karen eljátszotta, hogy kihúz valamit a zsebéből.
– Vigyázzon, nehogy megvágja magát ezzel a veszélyes borítékkal – vágott vissza magabiztosan mosolyogva a lány. Rob remélte, hogy nem sokáig tart ez a párbeszéd ugyanis már csak pár sort tudott fejből. – Ez az összes információ, amire szüksége van.
– Kinek dolgozik? – kérdezte Rob.
– A magam ura vagyok.
Robert épp bepánikolt volna, mivel ez volt az utolsó megtanult mondat, amikor Colin egyszer csak felállt és leintette őket.
– Meg kell valljam, kellemesen csalódtam Önben. De tudnia kell, hogy nem tolerálom a késést.
– Többé nem fog előfordulni, uram – mondta bűnbánóan.
– Karen, úgy hiszem, nagyon jól megfogta a szerep lényegét. Ilyen Irene-t képzeltem el én is. De persze még nem az Öné a szerep. Maguk ketten egész jó párost alkotnak.
Robert és Karen erre a megjegyzésre cinkosan összemosolygott.
A próba többi része ezek után egyhangúan telt a számukra. Most, hogy ők már túl voltak a megpróbáltatáson viszonylag nyugodtan szemlélték a többieket. Azzal foglalták el magukat, hogy többiek a játékát vitatták meg.
Épp a Watsonok voltak soron és egy a színpadon ülő fiú idegesen dobolt a lábával miközben mondta a szövegét és idegességében még dadogott is.
– Nem is tudtam, hogy az esőember szerepére volt a meghallgatás – hajolt oda Rob nevetve Karenhez, aki kissé összerezdült, ahogy a fiú meleg lélegzete végigsimított a nyakán.
– Igazából ismerem őt és Asperger-szindrómás szegény – súgta vissza komolyan. Rob arcából egy pillanat alatt kifutott a vér.
– Jézusom, nem tudtam, ne haragudj, nem akartam megbántani – hebegte, mire Karen nevetésben tört ki.
– Csak vicceltem, nyugi. Fogalmam sincs, ki ő, de amúgy igazad van, tényleg furán játszik.
Colin a próba végén hármas csoportokba osztotta őket. Rob Karennel és egy William Hale nevű sráccal került egy csapatba. Rob senkinek sem tudta a nevét a csapatából a késés miatt, így zavartan nézett körbe.
– De jó, még elülnöm sem kell – súgta oda neki a lány.
– Feltételezem, akkor te vagy William – viccelődött a lánnyal. Karen felnevetett.
– Az én lennék – lépett oda hozzájuk egy magas, szőke férfi. Miután átestek a formaságokon és kezet fogtak egymással, Colin elmondta, hogy mikor lesz a következő próba. Kiderült, hogy a csoportok egymás ellen fognak fellépni, és akik a legjobban teljesítenek, azok kapják meg a szerepet. A legesélyesebb vetélytársuknak az utolsó csoportot tartották, akik nem elég, hogy tehetségesek voltak, de minden erejükkel azon voltak, hogy benyaljanak a rendezőnél. Aggódtak is emiatt, de úgy gondolták, hogy kemény próbával és kitartással esélyük lesz ellenük. Colin kiosztotta a próbák beosztását, és megígérte, hogy mostantól külön fog foglalkozni a csoportokkal, majd lezártnak tekintette a próbát és elbúcsúzott tőlük. Elbúcsúztak egymástól, megbeszélték, hogy a holnapi próbájukon találkoznak és mindenki ment a maga dolgára.
***
Rob megkönnyebbülten dőlt hátra a műanyag széken egy szál cigivel a kezében. Szeretett az erkélyen üldögélve elmélkedni, vagy csak éppen lazulni. Figyelte az elhaladó autókat és embereket az utcán, amikor megszólalt a mobiltelefonja. Kicsit megijedt, annyira elmerült a gondolataiban. Nagy nehezen előhalászta a kabátzsebéből és unottan nézett a kijelzőre, de amikor meglátta régen látott jó barátja nevét vidáman elmosolyodott.
– Na szia, cicus – röhögött bele Matt a telefonba.
– Helló, kis mackóm – mondta elváltoztatott hangon.
– Na, figyu, túl vagyok az utolsó koncerten, délután repülök haza, és este egy hatalmas bulit csapunk sztriptíztáncoknőkkel meg minden.
– Rendben, addig eltüntetem a kurvákat a szekrényedből…
Matt erre hangosan felnevetett.
– Na, komolyra fordítva a szót; ötre érkezik a gépem, fél hatra otthon vagyok, este meg egy hatalmasat iszunk a Drunken Dutchban. Mit szólsz?
– Örömmel benne lennék, de ma inkább kihagynám, hulla fáradt vagyok, semmit sem aludtam az éjjel.
– Hát már megint kit cibáltál fel? És ugye nem az én ágyamban csináltátok?
– Az ágyadban? Aligha. Az íróasztalodon? Talán – mondta halálosan komoly hangon.
– Nagyon vicces, Pattinson – mondta cinikusan, Rob pedig elfojtott egy mosolyt. – A mai bulit nem hagyhatod ki, most jön haza a legjobb haverod, te meg cserben akarod hagyni?
Rob ismerte már annyira Mattet, hogy tudja, ha nem adja be a derekát, halálra fogja idegesíteni.
– Ha nem jössz, felteszem youtube-ra, ahogy az ”I believe I can fly”-t énekeled Tommal seggrészegen.
– Jó, oké, te nyertél… – egyezett bele Rob, mivel sejtette, hogy Matt tényleg képes lenne rá. Épp csak annyira emlékezett az estére, hogy tudja, azt a videót soha, senki, semmilyen körülmények közt nem láthatja. – De ma este nem lesz vadulás.
– Dehogyis, hiszen ismersz – ígérte meg huncut hangsúllyal. – Oké, mennem kell, majd dumálunk. – Rob a háttérben ordenáré röhögést és zsivajt hallott beszűrődni a telefonba, ahogy valaki Matt után kiáltott, hogy igyekezzen. – Oké, szia bébi, öltözz fel szépen nekem estére!
Ezzel a végszóval kinyomta a telefont. Robert nagyon örült, hogy lakótársa végre ismét visszatér a legénylakásba.
Miután elnyomta az utolsó szál cigijét, komótosan besétált a házba és kicsit összedobálta a széthagyott dolgait, majd benézett Matt szobájába is. Amikor már úgy látta, hogy viszonylag minden tiszta, eldőlt a kanapén és szinte azonnal elaludt.
Amikor három órával később arra ébredt, hogy valaki a fejére dobja a három napja használt zokniját, kissé meglepődött.
– Baszd meg… – köszöntötte dörmögve rég látott barátját. Neki viszont nem lehetett kedvét szegni.
– Mi ez a nyáltócsa itt, Csipkerózsika? – kérdezte Matt vállba boxolva a kanapén nyújtózkodó szerencsétlent. Robert erre csak egy nem túl kedves kézmozdulattal felelt.
Legalább tíz percébe telt, mire kissé összeszedte magát, közben Matt bedobta a bőröndjeit a szobájába és főzött egy kávét maguknak. Mikor Rob már kissé életre kelt azonnal jobb kedvre derült, és izgatottan faggatni kezdte Mattet.
– Na, és milyen volt a turné? – kérdezte a szemeit dörzsölgetve.
– Nagyon király volt a közönség, imádtak minket, főleg Portugáliában, oda tuti visszamegyünk. Volt egy furcsa esetem egy borzzal, amiről inkább nem akarok beszélni – szúrta közbe zavartan, mire Rob csak furán nézett rá. – A lényeg a lényeg – tért vissza Matt a fejét rázva –, mehet az ember a világ leggyönyörűbb helyeire, de egy hónap távollét után már csak-csak hiányozni kezdenek Nagy-Britannia tájai… és persze a társaság – kacsintott legjobb barátjára. – Most viszont szükségem van egy zuhanyra, de ígérem, a Drunken Dutchban mindent elmesélek.
– És aludni nem akarsz? – kérdezte Rob kissé még kómásan.
– Viccelsz? Időpocsékolás! – kiáltott vissza Matt már a szobájából. Rob ajkait egy lemondó sóhaj hagyta el, és visszadőlt a kanapéra.
– Hát újra itthon van… – mormogta magának az égre emelve a tekintetét, mire egy kóbor papucs fúródott a bordái közé. Ahogy felnézett Matt álldogált a fürdőszoba ajtajában félig mezítláb és idiótán vigyorogva.
–Te is hiányoztál, Cucli.
Rob kioperálta magából az idegen tárgyat és egy jól irányzott dobással a gazdájához vágta egy gúnyos fintor kíséretében.
Rob próbált visszaaludni, nem túl sok sikerrel. Matt igazán tudhatná, hogy ha valaki zongoraművész, nem jelenti azt, hogy énekelni is tud, gondolta. Szenvedve hallgatta a felismerhetetlen áriát, ami a fürdőszobából szűrődött ki, és a párnát a fejére húzta.
Egy jó tíz perc elteltével hatalmas gőzfelhővel kísérve csapódott ki a fürdő ajtaja és Matt lépett ki rajta egy törölközővel a derekára kötve, majd megállt a kanapé mellett.
– Miért nem örülsz a hazatértemnek? – bökte oldalba játékosan.
– Nem arról van szó, hogy nem örülök, csak aludtam. És tudod milyen vagyok, ha felébresztenek.
– Hogyne tudnám – nevetett fel. – Mint egy hisztis kislány…
Rob erre erő híján csak morgott valamit a bajsza alatt.
– De ideje lesz felkelni lassan, mindjárt indulunk kocsmázni.
– Ha hozol egy kávét ígérem, felkelek – nyöszörgött álmosan.
Matt visszament a szobájába felöltözni, majd teljes harci díszben visszatérve egy nagy gőzölgő bögrét vitt barátjának, aki mohón kapott a pohár után és egy levegővétellel ki is itta azt.
– Jaj, máris jobb – nézett fel hálásan Rob.
– De most már szedd össze magad, nem akarok elkésni!
– Mégis honnan? Ez a te bulid, nem?
– Igen, de hívtam másokat is… – magyarázkodott Matt kissé fura arccal.
– Például…?
– Például… Tomot… öltözz már! – torkollta le.
Robert kelletlenül feltápászkodott a kanapéról és becsoszogott a szobájába felvenni valami tiszta göncöt. Gyorsan belepislantott a tükörbe, kicsit megigazította a haját, majd egy fogmosás után már készen is áll. Matt türelmetlenül toporgott az ajtóban Robra várakozva, majd amikor kisuhant mellette, bezárta maguk mögött az ajtót és indultak is a buliba.
Matt már most izgatott volt, ahogy terve beteljesülni látszott...
A véleményeket nagyon várjuk, ne kíméljetek bennünket! :) Valahogy így képzeltük el Abigailt:
Amúgy Erika voltam, ezt ide kell írnom, mert Fanni a lelkemre kötötte, hogy mindenki tudja, azért ilyen késői a feltöltés, mert most értem haza, így csak most jutottam gépközelségbe :D Remélem ez így megfelel, Fanni, drága ;) Ez az egyik ajándékom; Boldog Szülinapot Neked! :)
